Fekete József a hadifogság borzalmairól

Kárpátaljai magyar sorsok

2007. február 2., 09:00 , 316. szám
A 85 éves Fekete József

A Benében élő Fekete József motorkerékpárosként vett részt a második világháborúban. A háborún kívül azonban még további szenvedés várt rá: hadifogolytábor és tranzitláger. A 85 éves idős férfival és feleségével, Veronka nénivel az akkor történtekről, a lágerélet borzalmairól beszélgettünk.

- Józsi bácsinak a háború szörnyűségei után hogyan kezdődött második vesszőfutása?

- 1945. április 3-án, nagypénteken estem fogságba a nyugati magyar határ mellett lévő Sopronágfalvánál. Egy fiatal orosz rögtön elvette a csizmámat, adott helyette egy pár lyukas sárga félcipőt. Az oroszok a székesfehérvári hadifogolytáborba vittek bennünket, ahol több tízezer ember raboskodott, németek és magyarok nemzetiség szerint külön elhelyezve.

- 1944 novemberében még folytak a harcok, amikor megkezdték Kárpátalján a magyar és német férfiak lágerekbe hurcolását. Tudtak-e Önök erről valamit a fronton?

- Mi nem tudtunk semmit, csak később értesültünk erről, már hadifogolyként. Az öcsémet is elhurcolták, Szolyván halt meg. Később a feleségem valakitől értesült róla, hogy Székesfehérváron vagyunk a hadifogolytáborban, és ő hozzánk felutazva bejuttatott egy levelet. Ebből tudtam meg a szörnyű hírt.

- Veronka néni: Megtudtuk, hogy a férjemék ott vannak Székesfehérváron. Vonattal indultam el néhány benei és borzsovai asszonnyal. Székesfehérvár teljesen fel volt dúlva, romokban állt. Rengeteg asszony gyűlt össze, aki a hozzátartozóját kereste. Nem tudtuk azonban biztosan, hogy a férjeink ott vannak-e. Kiabált mindenki befele a táborba, kérdezősködött. De az őr a lóhátról a nép közé vágott... Ahogy kiabáltam, megismert egy Hanza Gábor nevű magyarországi tiszthelyettes, aki korábban nálunk szolgált. Dohányt küldtem be a férjemnek meg azt a bizonyos levelet, de találkoznom nem sikerült vele.

- Milyen viszonyok uralkodtak a székesfehérvári hadifogolytáborban?

- Állandóan éheztünk, szenvedtünk. Emlékszem, amikor még gyermek voltam, otthon baráti beszélgetéseknél, egy pohár bor mellett édesapámék gyakran meséltek első világháborús élményeikről. Sokszor hallottam, hogy amikor nem volt mit enniük, répát ettek. Megpróbáltuk mi is, de sem nyersen, sem sütve nem tudtuk elfogyasztani. Só sem volt, ami legalább ehetővé tette volna. Kaptunk fejenként egy kockacukrot. Hát mi volt az egy embernek? Egy korty vízzel elnyeltük. Adtak még fejenként naponta 20 deka kenyeret. Aki dohányos ember volt, odaadta a kenyerét, kockacukrát dohányért. Sok ezek közül elkapta a tífuszt és elpusztult. Néha adtak még három deci más ennivalót. Ez általában zabkása, krumpli volt, amihez löktek egy kis grecskát. Sokan teljesen elfásultak, nem érdekelte őket a holnap, csak az, hogy még egyszer jóllakjanak.

Székesfehérvárról gyalog hajtottak bennünket Hajmáskérre. 70-80 ezer ember ment a menetoszlopban. Az oszlop hossza megfelelt az Újlak-Munkács távolságnak. Aki nem bírt menni, azt az őrök legjobb esetben megverték puskatussal, súlyosabb esetben lelőtték. Megverték azt is, aki csak egy lépést is kilépett a menetoszlopból. Az ételen kívül vizet sem adtak, úgy szerzett mindenki, ahogy tudott. Molnár Sándor barátom, aki szintén benei volt, éppen ennek lett majdnem az áldozata. Ivott egy békanyálas kis tóból, majd 3-4 kilométer megtétele után a víztől rosszul lett, fájlalta a gyomrát. A lovas őr utolérte, ráfogta a fegyvert és tüzelni akart. Hajtotta az életösztön, felkelt és jött tovább. Nemsokára sikerült a vizet kihánynia és végül túlélte...

- Milyen volt az útjuk Foksányig? Milyen volt a láger?

- Székesfehérváron bevagonírozták az embereket és elindítottak bennünket a romániai Foksányba. Egy vagonba száz embert préseltek be. Ennivalónak száz ember kapott összesen két vödör sós halat. Két nap múlva adtak be hozzá két vödör vizet. Az emberek olyan szomjasak voltak, hogy a vasat nyalták a nyelvükkel. Amikor beadták a vizet, mindenki megrohamozta, a tolongásnak aztán az lett a vége, hogy a víz nagy része elfolyt.

Ahogy mentünk keresztül a Nyírségen, az oroszok megálltak egy dinnyeföld mellett dinnyét szedni. Míg az őrök szedték a gyümölcsöt, a foglyoknak sikerült két vagonnak az ajtaját kinyitni és megszökni a dinnyeföld melletti erdős-cserjés részen keresztül. Mivel a fogolyállománnyal főre pontosan el kellett számolni, ezért útközben szedték össze a hiányzó létszámot a mezőkön vagy az utakon lévő emberek közül. Volt, hogy hatvan vagy nyolcvan éves öreg kapált a feleségével a mezőn. Az oroszok megfogták az öreget, és hiába ordított szegény asszony, hogy ne vigyék el az urát. Nem használt sírás-könyörgés, megfogták szegényt és belökték egy vagonba.

Egyes helyeken a magyar asszonyok próbáltak segíteni a foglyokon, élelmet próbálva meg beadogatni. De az őrség mindent elvett vagy kidobott a vagonokból.

Foksány egy nagy tranzittábor volt, a történelmi Románia Moldva nevű országrészén. A láger az erdélyi Háromszéki Havasok és a Szeret folyó között feküdt. Több százezren lehettek benne, mert ez egy elosztótábor volt. Innen küldték az embereket a Szovjetunióba és a megszállt országokba dolgozni. A tábor vezetése szovjet volt, az őrség meg kis részben román, nagyrészt pedig cigány, akik különösen kegyetlenül bántak velünk.

A láger az esős évszakban egy mocsaras terület volt, rengeteg szúnyoggal. Ezek és a tetvek, meg az állandó nélkülözés nagyon megviseltek bennünket. Téglát kellett hordanunk 35-40 fokos nyári melegben, ami nagyon megterhelő volt.

- Mennyi ideig volt a lágerben, és hogyan jutottak haza Kárpátaljára?

- Pár hónapig raboskodtunk itt, majd augusztusban olyan hírek kezdtek el terjedni, hogy hamarosan hazamehetünk. Addig is dolgoztattak bennünket, hordtuk a téglát. Augusztus végén aztán hazaengedtek, több más beneivel együtt végre elindultunk. Az utazásunkhoz vonatot adtak a románok, de tető nélkül. Volt köztünk néhány Váriba való fiú, ők javasolták, hogy induljunk el az Ojtozi-szoroson keresztül, mert így hamarabb fogunk hazaérni. De mi nem mentünk, maradtunk a vonatban. Csak később tudtuk meg, hogy őket a szorosban egy ázsiaiakból álló szovjet katonai egység feltartóztatta és mindenüket elvette.

Szeptember 7-én érkeztünk meg Szatmárnémetibe. Itt felkerestük a húgomat, aki ebben a városban volt apáca egy zárdában. Ő megetetett bennünket és kimosta a ruhánkat. Vonattal továbbindulva Nevetlenfalunál léptünk újra Kárpátalja földjére, innen gyalog indultunk tovább. Senki nem akart nekünk ennivalót és szállást adni, mert mindenki félt a tetűtől. Végül egy vasutastól kaptunk egy kis puliszkát, de ezért előbb három zsák kukoricát le kellett fejtenünk...

Szeptember 8-án, Kisasszony napján értem haza 49 kilósan. A fogságba esésemkor 85 kiló voltam. Az édesapám éppen ment a töltésen szénát kaszálni. Odaszaladtam hozzá, megcsókoltam, de annyira rosszul néztem ki, hogy nem ismert meg. Csak mikor mondtam, hogy én vagyok, ismert rám. Volt aztán nagy öröm!

Fischer Zsolt