Usztics Mátyás: Visszaadni valamit a kapott szeretetből

2007. március 23., 09:00 , 323. szám

A napokban Kárpátalján járt Usztics Mátyás színművész, aki az elmúlt években a korábbiaknál kevesebbet szerepel ugyan a médiában, ám rendületlenül dolgozik.

- Usztics Mátyás szinte feltartóztathatatlanul játszik, rendez, ha kell, alapítványt és színházat alapít, vendégszerepel és tüntet is. Mi hajtja?

- A kérdést annyiban módosítanám, hogy azért igenis feltartóztatnak, hiszen hatodik éve nem léphetek a televízió nyilvánossága elé, hetedik éve nem készült velem rádiófelvétel, se szinkronhoz, se filmhez nem hívhatnak. Az ötvenes évek rosszízű tiltólistáján érzem magam. Ennek, véleményem szerint, a színházteremtő szándék is oka, hiszen a mai politikai gyakorlatban semmilyen nemzeti kezdeményezést nem szeretnek. Én azonban nem a politikai hatalom bírálatával töltöm az időmet, amelynek nem tudhatjuk, mennyi szabatott, hanem az általunk öt éve megalapított Nemzeti Kamara Színház kárpát-medencei és hazai szereplése megszervezésének szentelem azt. Akárcsak más esetekben, kárpátaljai fellépésünk anyagi feltételeit is magunknak kellett megteremteni, hiszen köztudott, hogy a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház nincs abban a helyzetben, hogy vendégegyüttest fogadjon. Ugyanakkor persze vendéglátóink, Balázsi József igazgató úrtól a műszaki munkatársakig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy létrejöhessen a március 15-i ünnepi előadás. Egyébként is, úgy vélem, hogy céltalan és érdektelen részt venni a magyarországi március 15-i hangzavarban, értelmetlen és reménytelen a mintegy száz fővárosi tüntetés valamelyikén fellépni. Színházi emberként meggyőződésem, hogy március 15-én csak ennek a napnak az emlékéről illik, szabad és kell beszélnünk. Mindenki, aki ilyenkor mást mond, nem március 15-re akar emlékezni, hanem valamilyen pártérdekre, szlogenre összpontosít, egyszóval, valami egészen másra, mint ami az ünnep tulajdonképpeni lényege.

- Lehet-e, megéri-e politikai ellenszélben is színházat csinálni?

- Nem gondolkodtam azon, hogy megéri-e. Persze ebben a mai elanyagiasodott világunkban jogos a kérdés. A válasz természetesen a mi esetünkben is egyértelműen nem, hiszen a világ egyetlen színháza sem tudja magát eltartani. Talán kissé romantikusan hangozhat az olvasó számára, de tény, hogy én valóban úgy érzem, óriási ismertséget kaptam a sorstól, a közönségtől, a pályától pedig egy olyan dolgot, amit nem a színészi diplomával együtt osztanak, s amit úgy hívnak: szeretet. Megadta a sors, hogy sokfelé megforduljak a világban, s ahol magyarokkal találkoztam, ott érezhető, szinte kézzel fogható volt ez a szeretet. Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy visszaadjak valamit ebből a szeretetből, de legalábbis megpróbáljam. Ami kimondottan a színjátszást mint szakmát illeti, óriási segítség lenne, ha elérhetnénk, hogy egy színház ne politikai, hanem kulturális intézmény legyen, hogy ne akarjanak minden áron politikai bélyeget ragasztani egy színházi kezdeményezésre, mert ezt a színház nem viseli el. Azt szeretném, hogy ne kérdezzék meg egy színházigazgatótól, hogy kinek drukkol, szereti-e vagy sem a kulturális élet aktuális irányítóit. Ez ugyanis elhivatottság, nem pedig szeretet kérdése. A színháznak mindenkor kulturális küldetése van, ami támogatásra tarthat igényt. Ezzel szemben mi fennállásunk elmúlt öt esztendejében semmiféle állami támogatásban nem részesültünk; annak ellenére sem, hogy az egész magyar színházi palettán mi vagyunk az egyetlen hivatásos színház, amely mondhatni életmódszerűen járja az elszakított országrészeket, a vidék magyarságát.

- Számtalan tudósítás jelenik meg az ön közszerepléseiről, a családjáról, magánéletéről azonban szinte semmit sem tudhatunk.

- Azt gondolom, hogy jól van ez így, mert amíg tudom, így védem a szeretteimet. Annyit elmondhatok, hogy felnőtt gyermekeim vannak, egyetemi hallgató mind a kettő. Az egyiküknek három diplomája van, a másik most fogja megszerezni az elsőt. Véleményem szerint ők azzal szolgálhatják leginkább a hazájukat, hogy a tőlük telhető legtöbbet nyújtják, és ezzel eddig semmi baj nem volt.

- Amennyiben a mesebeli aranyhal teljesítené három kívánságát, melyek lennének azok?

- Az első és legfontosabb kívánságom az lenne, hogy nagy tekintélyű, független jogászok és politikusok, államférfiak vezetésével vizsgálják felül Trianont. A második kérésem, hogy az ezzel járó következmények elviseléséhez adjon nekünk a magyarok istene erős lelket, tudatot és ne szigorúan ítélő szívet. A harmadik kívánságom egy szűkebb közösségre vonatkozik: adja meg a Mindenható, hogy ne kelljen elhullania a Nemzeti Kamara Színháznak, hogy minél tovább teljesíthesse vállalt feladatát.

szcs