A természet mindig erősebb, mint az ember

Interjú dr. Fónagy Jánossal

2007. július 20., 10:00 , 340. szám

Dr. Fónagy János, a Fidesz-MPSZ budapesti elnöke, országgyűlési képviselő, az Orbán-kormány közlekedési és vízügyi minisztere volt idén a hagyományos Tisza-parti Turul-ünnepség ünnepi szónoka. Kézenfekvő, hogy mindenekelőtt az emlékezés jelentőségéről és a tiszai árvizek megfékezésének problémáiról kérdeztük a vendéget.

- Mit jelent az Ön számára együtt ünnepelni a helyi magyarsággal közös történelmünk e jeles emlékhelyén?

- Apai nagyanyám révén családunk erősen kötődik ehhez a vidékhez, tehát személyesen is érintett vagyok ezen a tájon járva, ami az elmúlt harminc évben munkámból kifolyólag többször is előfordult. Ami a kérdés történelmi vonatkozásait illeti, a Kárpát-medence Európa egyik legcsodálatosabb része, ahol most már több mint ezer éve élnek együtt népek, s köztük mi, magyarok is. Olyan sarka ez a világnak, ahol bebizonyították, hogy a kis nemzeteknek történelmi hányattatásaik ellenére is lehetőségük volt arra, hogy nemzeti tudatuk fennmaradjon, hogy egymással megértésben, egymást támogatva éljenek. Számomra mindez azt az üzenetet közvetíti, hogy nemcsak a nagy nemzeteknek van helyük a világban, hanem a kicsiknek is, ha a nemzettudatukat megtartják, büszkék arra, és nem a különbözőségekre, hanem a történelmi azonosságokra, esetenként a közös történelmi sikerekre, erőfeszítésekre emlékeznek.

- A magyarság Európai Unió általi egyesítéséből egyelőre kimaradt a kárpátaljai és a vajdasági nemzetrész. Hogyan tovább?

- Mindenekelőtt a felelősséget kell hangsúlyoznom a mostani helyzettel kapcsolatban, amiként mindig is volt az anyaországnak felelőssége az önhibájukon kívül a határon túlra került nemzetrészek vonatkozásában. Az európai összefogás szükséges, elkerülhetetlen történelmi folyamat, ugyanakkor látni kell, hogy következményeként a kárpátaljai és a vajdasági magyarok pillanatnyilag hátrányos helyzetbe kerültek. Az Európai Unió teljes jogú tagjaként Magyarország felelőssége így hallatlan mértékben megnőtt a tekintetben, hogy ezeket az újabb elválasztó vonalakat és hátrányokat a lehető legkisebb mértékűre szorítsa vissza. Magyarán, a minimálisra kell csökkenteni a vízum- és egyéb díjak mértékét, minden lehetőt el kell követni a határok átjárhatóságának biztosítása tekintetében.

- Itt állunk a Tisza-parton. Mi a véleménye az Ukrajnát és Magyarországot egyaránt sújtó tiszai árvizek problémájáról?

- A vizet éppen az árvizek miatt hajlamosak vagyunk elsősorban bajnak tekinteni, holott ma már az iható, öntözésre, halászatra, hajózásra alkalmas víz egyre inkább alapvető stratégiai értékké válik. Minden, a Tisza völgyében élő társadalomnak az az érdeke, hogy ezt a vizet tisztán tartsa, olyan állapotokat teremtsen, amelyek ebből a víztömegből lehetőség szerint minél többet megőriznek az ember számára. Erre egyedül egyik ország sem képes, ehhez nemzetközi összefogás kell. A tiszai árvizek szabályozása is közös feladat. Ezt szolgálta és szolgálhatná a jövőben is az Orbán-kormány által megkezdett Vásárhelyi-terv megvalósítása, amihez annak idején az ukrán vízügyi szervek is csatlakoztak, hiszen akkor is tudtuk, hogy e kérdést Ukrajna, s ezen belül Kárpátalja nélkül nem lehet megoldani. Jó lenne, ha az érintett államok, szakmai szervezetek, és a lakosság nemcsak baj esetén látná át a közös érdekeket, hanem akkor is, amikor a közös folyószabályozási munkákról van szó. Az is nyilvánvaló, hogy ezeket a nagy munkákat sem Magyarország, sem Ukrajna nem tudja elvégezni önmagában. De a környezetvédelmet, a biztonságot, a vízkészletekkel való gazdálkodást érintő elképzelések iránt érdeklődést mutat az Európai Unió is, s jó volna, ha a két ország ki tudná ezt használni.

- Viktor Juscsenko ukrán állam- és Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő minapi budapesti találkozóján vízi erőművek és víztározók megépítése is szóba került a két ország szomszédos régióiban. Ezek miként illeszkedhetnek az árvízproblémák megoldását célzó elképzelések közé?

- Nem szeretnék a részletes tervek ismerete nélkül véleményt mondani a vízierőmű-építési elképzelésekről, ezért csupán néhány észrevételt tennék. Már 100-120 éve is voltak elképzelések a Felső-Tiszán vízlépcsők megépítésére - akkor még elsősorban öntözési, csatornázási célokból. De akkoriban még csupán mintegy 4-500 ezer fő volt a régió lakossága, ma viszont tudomásom szerint 1,5 millió körül van, tehát a nép- és településsűrűség sokkal nagyobb. Az erőművekhez töltések, gátak és víztározók kellenek. Ha valaki ránéz a térképre, könnyű belátni, milyen problémát jelent mindezt települések áthelyezése nélkül megoldani. A kérdés másik része, hogy nem vitatva a megújuló energiák fontosságát, a vízi energiának a gázhoz, s még inkább a kőolajhoz, a kőszénhez viszonyított tisztaságát és olcsóságát, ez a megoldás sem problémamentes. Például az ausztriai Duna-szakaszon öt erőmű épült, melyek 30-40 évig problémamentesen működtek. Ma már azonban nyilvánvaló, hogy a megépített keresztgátak a folyó természetes hordalékát felfogják, minek következtében például a Duna alsó, magyarországi szakaszán mélyíti a saját medrét, a vízszint egyre lejjebb ereszkedik, miközben a sziklapadok megmaradnak, tehát a gázlók magassága növekszik, miáltal viszont erősen romlik a hajózhatóság. Korábban pedig azt mondták, a gátak javítják majd a hajózhatóságot. Mindez néhány évtized alatt következett be, ami nem nagy idő egy folyó életében. Mondandóm lényege tehát az, hogy a Tiszához csak akkor szabad hozzányúlni, ha az ökológiai állapotot biztosan nem kockáztatjuk, s annak megvan a társadalmi értelme. A természet hosszú távon mindig erősebbnek bizonyul, mint az ember.

pszv