Közel a százhoz

Bilkei János - Kovászó legidősebb lakosa

A beregszászi járási Kovászó legidősebb lakosa Bilkei János, aki 1908. február 15-én az egykori Osztrák-Magyar Monarchia idején látta meg a napvilágot. Volt cseh, magyar, szovjet és ukrán állampolgár is, így elmondhatja magáról a legidősebbek egyik közismert mondásával: öt ország állampolgára voltam, anélkül, hogy elhagytam volna a települést.

- Milyen volt János bácsi gyermekkora?

- Földműves családban születtem, négyen voltunk testvérek: egy lány és három fiú. Már egészen kiskoromban megtanultam, mit jelent a munka. Édesapám tisztességesen igyekezett bennünket eltartani, ökörrel művelte a földet. 1914-ben kitört az első világháború, megkezdődtek a mozgósítások. Édesapámnak is meg kellett jelennie a sorozóbizottság előtt, de egy korábbi kartörése miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. 1920-ban azonban megtörtént a tragédia: az egész vidéken súlyos himlőjárvány söpört végig. Kovászót is elérte a vész, itt is rengetegen megbetegedtek. Édesapám - ekkor volt 45 éves - is elkapta ezt az akkor még veszélyesnek számító betegséget és bele is halt. 12 éves voltam ekkor, de dolgoznom kellett: földet művelni. Az ökrökkel egyedül is elboldogultam, be tudtam őket fogni, de már az ekét és a boronát csak édesanyámmal tudtam a szekérre föltenni. Eleinte ketten jártunk ki a földekre és a szőlőbe, majd amikor a testvéreim nagyobbak lettek, ők is besegítettek.

- Majd jött a katonai szolgálat...

- 1928-ban besoroztak huszárnak a csehszlovák hadseregbe. Olomoucba (Olmütz) kerültem a 2-es huszárokhoz. 1930-ban szereltem le, utána is sok bajtársammal leveleztem.

- Mi történt a leszerelés után?

- Még a katonai szolgálat ideje alatt az egyik szabadságolásom alkalmával eljegyeztem a falumban a kedvesemet, Csernyák Máriát. Hazatérve feleségül vettem, majd jöttek a gyerekek is: 1932-ben egy fiú, 1935-ben pedig egy lány. Gazdálkodtunk továbbra is: szemesterménnyel és szőlővel foglalkoztunk. 1938-ban aztán visszafoglalták a vidéket a magyar csapatok.

- Milyen volt az élet a magyar érában?

- Kicsit nehezebb lett a gazdasági helyzet, de végre újra az anyaországhoz tartoztunk. Aztán ismét behívtak katonának, ezúttal a magyar hadseregbe. 1940-ben, a második bécsi döntés után az alakulatommal részt vettem Nagyvárad és Kolozsvár visszafoglalásában. A magyar lakosság mindenhol ujjongva fogadott bennünket. Később Nagyváradon teljesítettünk helyőrségi szolgálatot. Itt ért minket 1941 tavaszán Jugoszlávia német lerohanása, melybe a magyar hadsereg is bekapcsolódott, hogy visszaszerezze az elrabolt területeket. Mivel egységemmel a tartalékot képeztük, a jugoszlávok pedig visszavonultak, komolyabb harcokban nem vettünk részt, később viszont bevetettek bennünket a partizánvadászaton. Egy hónapot töltöttünk Jugoszláviában, majd visszavezényeltek Nagyváradra. Engem itt le is szereltek. Hazamentem a családomhoz, folytattam a munkámat, majd 1943-ban megszületett harmadik gyermekünk is, egy fiú.

- Hogyan alakult János bácsi további élete?

- 1944 őszén bejöttek az oroszok Kovászóra is. Később a magyar falvakban megkezdődött a férfiak lágerekbe hurcolása, de az itteni magyarokat ez a vész elkerülte. Lehetséges, hogy azért, mert Kovászó döntő többségében ukrán település volt már akkor is, és ezért "kihagyták." Szerencsére jóban voltam mindenkivel a faluban, így azzal sem vádoltak meg, hogy kulák vagyok, pedig hallottam, hogy máshol ezt sok emberrel megtették, lágerbe hurcolva őket.

[a]Később megalakult a kolhoz, ahol csoportvezetőként, majd brigadérosként dolgoztam. Érdekes volt, hogy a kolhozunk célul tűzte ki a Borzsa folyó mellett az intenzív rizstermesztést. A folyó egy nagy, elláposított területén zajlott a művelet. Csővezetékek segítségével biztosították a rizstábla számára a szükséges mennyiségű vizet. Külön Kínából és Vietnamból hívtak ide szakembereket, hogy a kolhoztagokat megtanítsák a rizstermesztés fortélyaira... A kolhozból mentem nyugdíjba, de amíg erőmből tellett, azután is dolgozgattam a földeken, a szőlőben. Nem dicsekvésképpen, de még 90 évesen is megkapáltam a szőlőt! De már eljárt felettem az idő, öreg vagyok. Sajnos a látásom is megromlott, így mostanában már itthon üldögélek. A lányom, Marika viseli gondomat, amiért nagyon hálás vagyok neki. Az egyik fiam sajnos néhány éve meghalt, a másik Mezőkaszonyban él. Ezenkívül van még négy unokám is.

- János bácsi, Istennek hála, már közel száz évet megélt. Mi a hosszú élet titka?

- Hát ez bonyolult kérdés. A munka elől soha nem tértem ki, keményen dolgoztam egész életemben. Viszont hogy a munkát bírjam, mindig jól és bőségesen táplálkoztam. A dohányzást és a kemény italozást is kerültem, mert ezek károsak az egészségre. Bortermelőként viszont mindennap megiszom egy pohár bort szódavízzel, ami véleményem szerint kis mennyiségben orvosság. Görög katolikusként pedig hiszek Istenben, nagyon sokat köszönhetek neki. Így utólag közel száz év nagyon hosszúnak tűnik - sok bánattal, keserűséggel, örömmel, vigassággal -, de legalább van mire emlékeznem...

Fischer Zsolt