Csencselők voltak, vannak és lesznek

A szovjet csencselés történetéből

2007. augusztus 17., 10:00 , 344. szám

Sokan úgy vélik, hogy a csencselők, akik tevékenységükkel önkéntelenül is egyfajta lázadást fejeztek ki a szovjet totalitarizmussal szemben, legalább olyan veszélyesek voltak a rendszerre nézve, mint az ellenzéki írók és költők.

A hetvenes évek diákjai közül sokan nem titkolt nosztalgiával emlékeznek azokra az időkre, amikor a menő ruhadarabokat szinte kizárólag a csencselőktől lehetett beszerezni. Büszke lehetett, akinek például sikerült vásárolnia egy valódi Levi Strauss márkájú farmert. Nem volt olcsó az efféle portéka, egy-egy nadrágért akár 120-150 rubelt is elkértek. Van, aki annak idején azért jelentkezett előadások után éjszakai rakodómunkára a vasútnál, mert szeretett volna farmert venni, de a 40 rubeles ösztöndíjból, szülei keresetéből nem futotta erre. Tehát éppen az egyszerű szovjet embernek a fejlett szocialista ipar által nem gyártott termékek iránti olthatatlan sóvárgása alapozta meg a csencselés létjogosultságát, s tartotta életben ezt az "ipart" még azokban az években is, amikor a világ egyik legrettegettebb szervezete, a KGB üzent hadat neki.

Az önálló ágazattá fejlődő csencselésnek megvoltak a maga törvényei, sőt a maga tolvajnyelve is. A legkülönfélébb társadalmi helyzetű emberek foglalkoztak az áru beszerzésével és értékesítésével: diákok, taxisofőrök, sportolók, színészek, légi utaskísérők, s még prostituáltak is. Egyszóval, mindenki, aki hozzájuthatott a hiányterméknek számító külföldi vagy éppenséggel szovjet árucikkekhez.

A kijevi egyetemeken és főiskolákon tanuló külföldi diákok például előszeretettel látták el bennszülött diáktársaikat a baráti szocialista országokból - pl. Magyarországról, Csehszlovákiából vagy Lengyelországból - származó árukkal. Igen népszerűek voltak többek között a szűk nadrágok, a színes mintás ingek, a hosszú kabátok stb., amelyek ha kaphatók is voltak a szovjet boltokban, legfeljebb hó végén voltak megvásárolhatók egy rövid ideig; ráadásul a nagyobb mennyiségeket is pillanatokon belül szétkapkodták a helyi csencselők.

Nagy becsben álltak a baráti afrikai országokból érkezett diákok is, hiszen például a Nigériából vagy Ghánából származók vezető szállítói voltak bármiféle elektronikus berendezésnek, beleértve a hangszereket is. De még az NDK hangszerek továbbértékesítése is jövedelmező üzletnek számított. A Vermona villanyorgona a Vnyestorg külkereskedelmi vállalaton keresztül érkezett az országba, és természetesen gyakorlatilag lehetetlen volt üzletben megvásárolni. De ha valakinek volt összeköttetése a megfelelő lerakatokban és raktárakban, akkor megvehette darabját 1,5 ezer rubelért, hogy azután 2-2,5 ezerért adja tovább.

Nagyot lendített a csencselők üzletén, hogy sokan az úgynevezett second hand, azaz a hordott, bizományi üzletekből beszerzett ruházatot is hajlandók voltak megvenni jó áron, csakhogy elmondhassák, külföldi holmit viselnek. Ott voltak azután az úgynevezett "arisztokraták", azok a vásárlók, akik külön megrendeléseket adtak francia parfümre, nyakkendőre, külföldi előadók hangfelvételeire stb. Ezek többnyire a tehetősebbek gyermekei vagy a helyi nómenklatúra képviselői közül kerültek ki, s ha nagyobb tételben jutottak hozzá valamely hiánycikkhez, maguk is előszeretettel csencseltek. Az így keletkező jövedelmek szinte felbecsülhetetlenek voltak. Előfordulhatott például, hogy a csencselő 1 rubelért vett meg egy nyakkendőt a külfölditől, majd 100 rubelért adott túl rajta.

A csencselők között voltak profik, akik rendszeresen foglalkoztak az üzleteléssel, és amatőrök, akik általában a külföldi útjaikról származó holmikon igyekeztek továbbadni némi haszonnal. A csencselő hierarchia csúcsán a valutaüzérek álltak, akik alaposan kiépített szervezeteket hoztak létre szinte minden jelentősebb városban.

A csencselők elleni háborút először a pártnómenklatúra hirdette meg, miután a Szovjetunióba látogató külföldiek mind többet panaszkodtak az őket minduntalan megszólító valutázókra. A külföld felé mindig hibátlan arcát mutató szovjet hatalom nem tűrhette ezt a "lejáratást". Az 1960-as években a KGB szabad kezet kapott: bármilyen eszközt bevethetett a valutaüzérek, a csencselők kiirtására. A harc azonban ugyancsak elhúzódott, miután a valutaüzérek konspirációja szinte hibátlan volt, s hosszú ideig csupán az apróbb "halak" akadtak fenn a belügyisek hálóján. A "nagyobb halak" még évekig űzték az ipart. Az egyik legjelentősebb valutaüzér-hálózat működése során mintegy 20 millió rubel nyereségre tett szert, ami óriási összegnek számított a szovjet időkben. A korabeli törvények értelmében még a valutaüzérkedésért eljárás alá vont bandavezérek is legfeljebb nyolc évig terjedő börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra számíthattak. Nyikita Hruscsov pártvezér azonban elérte, hogy jelentősen szigorítsák a vonatkozó jogszabályokat, minek következtében a 100 ezer rubelnél nagyobb összegre szert tevő üzérekre halálos ítélet várt.

De még ez a véres leszámolás sem segített véglegesen felszámolni a csencselést. A brezsnyevi érában, s különösen a Szovjetunió fennállásának utolsó tíz esztendejében valóságos virágzásnak indult az "ipar". Sokan emlékezhetünk még a rokoni és egyéb kapcsolatok révén Magyarországról Kárpátaljára áramló irdatlan árumennyiségre, vagy a lengyeláradatra a 80-90-es évek fordulóján.

A Szovjetunió felbomlása után éppen a csencselők közül kerültek ki az első hazai milliomosok, akik közül némelyek - persze távolról sem mind - az alvilággal is kapcsolatban álltak. "Csencselők mindig is voltak, és mindig is lesznek - állítja a szakma egyik régi művelője - legfeljebb ma már üzletembereknek hívjuk őket." (Kárpátalja/Korreszpondent)