Nem mindegy, hogy kinél szülünk

"Azért mondom el a történetemet, hogy a szülés előtt álló fiatal édesanyák időben keressenek tapasztalt orvosokat, ne bízzák gyermekeik sorsát a véletlenre. Amikor egy gyermeket elveszít egy anya, a szívének is elveszíti egy darabját" - kezdte beszélgetésünket egy boldog kismama, a korláthelmeci Verbiás Erika.

1988-ban mentem férjhez, '89-ben született az első gyermekem, a tavaly érettségizett kisfiam. A terhesség végig rendben ment, viszont az utolsó pillanatban megfordult arccal a baba, ekkor egy félóra alatt kellett döntenem arról, hogy vállalom-e a császármetszést. Az orvosok hátgerincen át történő altatás mellett döntöttek. Nyolcszor szúrták fel a gerincemet, de egyszer sem találták el. Lassan, fokozatosan éreztem a bénulást. A fiam egészségesen jött a világra, de nekem sokáig 40 fokos lázam volt. A szülést követően tíz évig beteg voltam, eleinte egy-két percre lekapcsolt az agyam, később már tizenötször is naponta. Második kategóriás rokkant lettem. Az orvosok tehetetlenek voltak. Nem tudtak rajtam segíteni, rettenetesen lefogytam. 1998-ban az ungvári pszichiátriai szakrendelőben egy fiatal orvosnő jelenlétében kapcsolt ki az agyam, aki ajánlott egy gyógyszeres kezelést. Nem hittem a tablettákban, de csodák csodája, amit kilenc évig semmilyen módszerrel nem tudtak helyrehozni, az három hét után rendbe jött. Visszajött az étvágyam, elkezdtem újra élni.

Még a gyógyulásomat megelőzően volt egy méhen kívüli terhességem. Mivel folyton fájt a hasam, elmentünk szakorvoshoz, aki nem vizsgált meg komolyan, a fájdalmat az idegi problémáimmal magyarázta. Végül elszakadt a petevezetékem, elöntött a vér, szörnyű volt. Azt gondoltam akkor, hogy nem lehet többé gyerekem. De 2003-ban, öt évvel a gyógyulásom után mégis úgy döntöttünk a férjemmel, hogy szeretnénk még egy gyereket. Terhes lettem, de folyton fennállt a vetélés veszélye. Az orvosok nem sok jóval biztattak. Kétségbe voltam esve. A főorvos a veszélyeztetett terhességem miatt a kórházba utalt, de az ott dolgozó orvosok nem sokat törődtek velem, az utolsó pillanatilag. A hetedik hónapban felfedeztek kétféle vírust a szervezetemben, amikor már nem volt kezelhető. A nyolcadik hónapban éjszaka indult meg a szülés, komplikációk adódtak, ezért ismét császármetszést alkalmaztak. 1650 gramm volt a kislányom, és hallottam, hogy a gyermekorvosnő azt mondta, halálán van. Orvosi konzíliumot hívtak össze, de a kislányom meghalt. Később kiderült, amit addig is tudtunk, hogy a gyereken a szülés után már nem lehet segíteni, addig kellett volna. Ekkor az egyik szülészorvos vigasztalt és biztatott, hogy vállaljak újabb gyermeket, egy másik viszont azt mondta, hogy ne vállaljak, mert úgyis meghal a következő is. Az egész családot megviselte a tragédia.

Két évvel később mégis úgy döntöttem, hogy újra megpróbálom. Ismét veszélyeztetett terhes lettem, ezért a negyedik hónaptól szintén kórházban kellett feküdnöm, ezúttal egy másikba. Sokat köszönhetek Pirigyi Lászlónak és a kollégájának, Iván Hascsa doktornak, akik mindig biztattak. Gyakran vizsgáltak, ha kellett, gyógyszereztek. A hatodik hónapban ennek ellenére lett egy kisebb baj, de az említett két orvos kikezelt. El sem lehet mondani a különbséget, hogy mindezt milyen kedvesen tették. A nővérek is másként viszonyultak itt a kismamákhoz. Nekik, és az odaadó munkájuknak köszönhetően teljesen egészséges kisfiúnak adhattam életet, sőt figyelembe vették azt a kérésemet is, hogy vallási okokból ne alkalmazzanak vérátömlesztést.

Sokszor magamat hibáztatom, hogy miért nem tudtam korábban is ide jönni, akkor talán a kislányom is élne. Igaz, akkor még nem ismerhettem a különböző szülészetek halálozási statisztikáit, melyeket jó lenne, ha láthatnának a gyermekáldást váró asszonyok, mielőtt választanak.

dózsa