Spiró György: aki életében klasszikussá vált

Művészportré

A Könyv utóélete Kárpátalján címmel idén tavasszal elindult sorozat keretében újabb izgalmas író-olvasó találkozóra került sor szerdán, lapzártánkkal egy időben Beregszászban. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológia Tanszéke és a magyarországi Szépírók Társasága szervezésében ezúttal Spiró Györggyel, Kukorelly Endrével, Láng Zsolttal, Viski Andrással és a mediátor szerepét betöltő Mészáros Sándorral találkozhatott az irodalomkedvelő közönség. Az eseményről lapunk következő számában olvashatnak részletesebben.

A találkozó előestéjén Spiró György Kossuth-díjas íróval beszélgettünk.

- Mitől, hogyan lesz valaki író?

- Egyszerűen úgy dönt az ember, hogy író lesz. Én 16 éves koromban jutottam erre az elhatározásra, ami elég könnyelmű dolog volt, mert hát honnan tudhatná az ember, hogy van-e némi tehetsége hozzá. Aztán benne ragadtam.

- Írás közben milyen hatással vannak önre a hétköznapok aktualitásai, a kor, amelyben él?

- Természetesen jelentős a környező világ hatása. Nyilván ugyanaz érint engem is, mint az összes többi embert, ugyanazokra a behatásokra reagálok. Ha nem így lenne, akkor nem is tudnék olyat írni, amire ők tudnak reagálni.

- Alapvetően tehát ezek a behatások döntik el, hogy miről ír?

- Igen. Az ember reagál a világra, ebből építkezik.

- Az emberek többsége elsősorban drámaíróként ismeri önt, holott szép számmal írt regényeket és novellákat is. Van kedvenc műfaja?

- Nem tudom. A maga módján mindegyik nehéz műfaj, csak másképpen. Furcsa például, hogy amikor az ember egy hosszabb prózát kezd írni, a szervezete előbb tudja, hogy az egy hosszú próza lesz, s olyankor azonnal meghízom 2-3 kilót. Amikor drámát írok, ilyen nincs. Úgy látszik, a szervezetem ilyenkor nem arra készül, hogy évekig kell ülni és verni a klaviatúrát, hanem arra számít, hogy előbb-utóbb csak elkészül a darab, s így nem hízom meg. Valószínűleg mást mozgósít belül mind a két műfaj.

- Nehezen születnek meg az írásai? Szokott például első próbálkozásra kész szövegeket írni?

- Elsőre semmi nincs kész. Amikor időm engedi, elég sokat dolgozom, de ha nem írom át nyolcszor-tízszer az adott szöveget, akkor nem lesz jó. Állandó átírás, javítás, újrafogalmazás, újragondolás, kidobás, beleszerkesztés - ez benne a munka. Aki ezt megspórolja, az nem fog jó mondatokat leírni. Ezt a melót bele kell fektetni a könyvbe. Egy hosszú regényben vannak azért olyan részek, amelyeket csak 4-5-ször írtam át, és ez sajnos meg is látszik rajtuk.

- Utólag soha nem érezte úgy valamelyik művével kapcsolatban, hogy legszívesebben visszavonná, hogy ezt talán mégsem kellett volna megírni?

- Soha nem éreztem, hogy valami olyat írtam volna, amivel ne értettem volna akkor egyet, és utólag sem volt soha okom megtagadni semmit. Egyetlen soromat sem tagadom meg, legfeljebb tévedtem, ami emberi dolog. Van olyan mű, ami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de hát nem tudok állandóan jó műveket írni. Többségük olyan közepes. Igazán jót az ember életében elég keveset ír - sajnos. De ez mindenkivel így van.

- Érdemes még egyáltalán drámát írni? Van igény a kortárs magyar drámára akár a színházak, akár a nézők részéről?

- Nehéz megállapítani, mert Magyarországon, érdekes módon, nagyon jól mennek a színházak. Meglepően sok színházban mutatnak be mai magyar szerzőtől darabot. A helyzet ebből a szempontból lényegesen jobb, mint mondjuk 20-30 évvel ezelőtt, amikor nagyon nehéz volt színpadra kerülni egy mai magyar szerzőnek. Más kérdés persze, hogy azért nem nagyon bátrak a színigazgatók, és többnyire - tisztelet a kivételnek - nem a nagy színpadon mutatják be ezeket a darabokat, hanem inkább kamaraszínpadokon. De a lényeg az, hogy ezeket az előadásokat is megnézik, létezik ilyen igény. Ha nem lenne néző, nyilván a színházak sem mutatnák be ezeket a darabokat. Az is érdekes, hogy sokan írnak, köztük sok fiatal, ami nagyon örömteli. Megint csak más kérdés, hogy a színház általában - főleg pénzügyi okokból - válságban van.

- A pénzről jut eszembe: érezni politikai hatásokat az irodalom, a színház háza táján?

- Természetesen nincs olyan típusú beavatkozás, mint korábban, a Kádár-korszakban volt, amikor politikai okokból ilyen-olyan darabokat betiltottak. Most a színházvezető döntheti el, hogy milyen darabot adnak elő. Ugyanakkor, éppen az anyagi helyzet romlása miatt, nagyon sok színházban a könnyed szórakoztatás irányába mozdultak el. Eközben a mai magyar szerzők többsége nem könnyed, szórakoztató darabokat ír, hanem az írói hivatásának megfelelően megpróbál a mélyebb problémákra reagálni.

- Mi foglalkoztatja jelenleg?

- Vannak darabötleteim, néha novella jut az eszembe. Örülnék, ha tudnék kisregényt írni. Az egy isteni műfaj, imádom a kisregényt. Olyan csodálatos dolog, hogy 80-100 oldalban egy egész világot meg lehet írni! Nekem eddig még nem sikerült. Néhányszor próbálkoztam ugyan, de belebuktam. Nagyon rossz lett, nem adtam ki a kezemből. Ha tehát van még vágyam, akkor az, hogy jó kisregényeket írjak.

- Milyen érzés érettségi tétellé válni, azaz bekerülni a klasszikusok közé?

- Semmilyen. Nem izgat a dolog. Az volt furcsa, amikor 1974 végén megjelent az első könyvem, a Kerengő című regény. Borzasztó izgatottan mentem be a Széchényi Könyvtárba és kerestem a katalógusban a nevemet, a könyvem címét. Végül megjelent a cédula, és akkor megdöbbentem, mert egy ilyen katalógus tele van hullákkal. A szerzőknek a 99,9 százaléka már meghalt, azaz egy ilyen furcsa kolombáriumba kerültem. Akkor megcsapott az elmúlás szele. Elég kellemetlenül érintett, hogy most már itt vagyok a többi halott között.

szcs

Spiró György

Budapesten született 1946-ban. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult magyar-orosz-szerbhorvát szakon, majd az Újságíró Főiskolán 1972-ben szerzett újságíró és szociológus diplomát. Dolgozott újságíró gyakornokként a Magyar Rádióban, szerkesztőként a Corvina Kiadóban, az MTA kelet-európai kutatócsoportjában, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán tudományos munkatársként. Tanított az ELTE Világirodalmi és Esztétika Tanszékén, kandidátusi, majd habilitált professzori címet szerzett, illetve az ELTE BTK Esztétika és Kommunikáció Tanszékének egyetemi docense lett.

A színházi életben előbb dramaturgként a Nemzeti Színházban és a kaposvári Csiky Gergely Színházban dolgozott. Ezt követően a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt.

Főbb művei: 1974 - Kerengő (regény), 1981 - Az Ikszek (regény), 1982 - A békecsászár (drámák), 1987 - Álmodtam neked (elbeszélések), 1987 - Csirkefej (drámák), 1990 - A Jövevény (regény), 1997 - Mohózat (drámák), 2001 - A jégmadár (regény), 2002 - Honderű (drámák), 2003 - Koccanás (dráma), 2005 - Fogság (regény).

Főbb díjai: 1982 - József Attila-díj, 1993 - Déry Tibor-díj, 1994 - Madách Imre-díj, 1998 - A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj, 2004 - Szép Ernő-díj, 2005 - A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje, 2006 - Kossuth-díj.