Anyázik az ukrán, de mi, magyarok se maradunk el

Divat káromkodni?

2008. január 4., 09:00 , 364. szám

A káromkodás Ukrajnában, de Magyarországon is hovatovább elveszíti tiltott, cenzúrázandó jellegét: filmek és regények hősei, főiskolai tanárok és parlamenti képviselők egyaránt szabadon káromkodnak.

Egy kijevi tévébemondó például az általuk kifejezhető érzelmek tisztaságáért szereti a trágár szavakat. Akinek nincsenek gondjai a szexszel, azt nem hozza zavarba a f...sz szó kiejtése - állítja egy 26 éves ukrán író, akinek könyveit máris három nyelven adják ki. Hozzáteszi: meg kell békélnünk ennek a szónak a létezésével, mert létezik az is, amit jelöl. Mint mondja, írásaiban a trágár szavak a mű érzelmi töltetének felerősítését szolgálják, egyben közvetítve a nyelv pillanatnyi állapotát is.

Az íróval honfitársaink mintegy fele feltétel nélkül egyetért. A Szociális Kutatások Ukrajnai Intézetének idei felmérése szerint az ukrán állampolgárok 43-55 százalékát nem hozzák zavarba a tévéműsorokban és filmekben hallható trágár szavak. A megkérdezetteknek csupán 20 százaléka utasította el kategorikusan az olyan tévéműsorokat és filmeket, amelyekben káromkodnak.

A korábban irtandónak minősülő szavak és kifejezések mára nyomtatásban is elszaporodtak. A kiadók mindenféle álszemérmességet levetkőzve adják ki az olyan írásokat, melyeknek hősei szinte összefüggően káromkodnak. A szerkesztők mind gyakrabban védekeznek azzal, hogy nem áll jogukban cenzúrázni az irodalmi műveket.

Ahogyan azt a mindennapi életben is láthatjuk - mutatnak rá a nyelvészek, hozzátéve: a mai ukrán állampolgárok számára trágár szavak nélkül beszélni már-már valamiféle atavizmusnak számít. A gyerekek igen gyakran már az óvodában megtanulják a legtrágárabb szavakat, s "nevelésüket" ezen a téren az iskola fejezi be, jobb ügyekhez méltó hatékonysággal.

Minap az autóbuszon utazva két fiatal diáklány beszélgetésére figyeltem fel - meséli egy főiskolai tanár. Modern francia írók műveiről vitatkoztak, ám mondandójukat olyan válogatott káromkodásokkal fűszerezték, ami számomra sehogyan sem volt összeegyeztethető a téma emelkedettségével - panaszolja az asszony.

Minden arra utal, hogy a jelenség már valamennyi társadalmi réteget megfertőzte az utcaseprőtől egészen a parlamenti képviselőkig. A politikusok ugyan a nagy nyilvánosság előtt kénytelenek visszafogni magukat, nap mint nap előfordul azonban, hogy kiszalad a szájukon egy-egy nyomdafestéket nem tűrő kifejezés. Olyanok is akadnak ugyanakkor közöttük, akik tudatosan folyamodnak a káromkodáshoz, mintegy beépítve azt a róluk kialakuló képbe. Amint azt például Mihajlo Brodszkijnál, a szabaddemokraták vezetőjénél is megfigyelhetjük, akit egyáltalán nem hoz zavarba, ha a mikrofonok kereszttüzében szab ugyancsak határozott irányt beszélgetőpartnere további haladásának.

Ami a kárpátaljai magyarságot illeti, az ukrán nyelv ismeretében tapasztalható hiányosságok a trágárságok terén is éreztetik hatásukat, bár az idősebb nemzedékek a soha el nem tűnő akcentus ellenére is szép, s máig haszonnal alkalmazható gyakorlatra tehettek szert az orosz nyelven való káromkodás terén. Ami édes anyanyelvünket illeti, hála elsősorban az elektronikus médiának, semmiben sem maradunk el az ugyancsak mind szabad szájúbbá váló anyaországtól. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy minél zártabb egy közösség, minél ritkábban kerülnek tagjai közvetlen kontaktusba Magyarországgal, annál kevésbé szerves része beszédkultúrájuknak a káromkodás, a televízió és a rádió minden "káros hatása" ellenére. Bár a balatonőszödi beszéd óta nem lehetnek illúzióink a magyar elit aktív szókincsével kapcsolatban sem, kutatók mindazonáltal rámutatnak, hogy a magyar társadalomban is kezd érvényesülni egyfajta önkorlátozó mechanizmus a nyilvános megnyilatkozások, a média esetében. A politikai és az üzleti élet szereplői mind kényesebben vigyáznak a trágárságmentes beszédre, s néhány ismertségét erre építő sztár esetétől eltekintve a kereskedelmi tévécsatornák is láthatóan igyekeznek a saját jól felfogott érdekükben öncenzúrát gyakorolni.

Vannak, akik azt állítják, hogy ez a fajta nyelvi szabadosság a múlt század 80-90-es éveinek fordulóján ránk szakadt nagy szabadságot óhatatlanul követő reakció, amely minden efféle kilengéshez hasonlóan előbb-utóbb alábbhagy majd. S bár arra aligha számíthatunk, hogy valaha is rákapunk még a romantikus regények hőseinek emelkedett nyelvezetére, reménykedjünk, hogy gyermekeink számára talán mégis hallgathatóbbá, illetve olvashatóbbá válik mások közlendője, mint amilyen jelenleg. (hk/Korrespondent)