A magyar irodalom szegénylegényei

2008. május 30., 10:00 , 385. szám

A napokban Beregszász vendége volt Oláh János költő, a Magyar Írószövetség lapjaként megjelenő Magyar Napló című irodalmi folyóirat főszerkesztője, aki még a 60-70-es évek fordulóján tűnt fel a Kilencek elnevezésű bölcsészhallgatókból álló költőcsoport tagjaként. Az alábbiakban vele beszélgetünk a folyóiratról és a magyar irodalom problémáiról általában.

- Mit kell tudnunk a Magyar Naplóról? Mi a feladata?

- Röviden összefoglalva a lapnak egyebek közt az a feladata, hogy minél jobb szépirodalmi műveket, s azokról minél színvonalasabb kritikákat közöljön, valamint, hogy megőrizze, s egyben meg is újítsa a magyar irodalmi hagyományt. Ugyancsak a feladatai közé tartozik, hogy ifjú tehetségeket emeljen be a magyar irodalmi köztudatba, munkalehetőséget és szakmai fejlődést biztosítson a számukra. Ehhez talán még csak annyit tennék hozzá, hogy szerzőink legalább egyharmada határon túli. Vannak közöttük fiatalok, kezdők és elismertebb alkotók is. Kárpátaljáról Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Penckófer János többször is publikáltak nálunk.

- A magyar írótársadalom immár hosszú évek óta megosztott. Kiket egyesít a Magyar Írószövetség?

- A Magyar Írószövetség tulajdonképpen sohasem egyesített senkit. Nem szakmai szervezet ez, hanem a magyar írók testülete, amely próbálta-próbálja képviselni a magyar irdalom ügyét, hogy a magyar társadalomban a magyar író ne legyen olyan elárvult és kitagadott, amint azt korábban többen is nehezményezték. Ezt a feladatot mostanában nem nagyon sikerül ellátnia a szövetségnek, mivel való igaz, hogy Magyarországon ma több írószervezet is van. Ez önmagában még nem volna baj, problémát az jelent, hogy az egyik ilyen szervezet igyekszik lejáratni a Magyar Írószövetséget.

- Érzékelhető ez a megosztottság az irodalomnak szánt támogatások eloszlása tekintetében is?

- Valóban létezik egy kiemelt, a Soros Alapítvány és Aczél György által annak idején helyzetbe hozott irodalmi klikk, amely uralja a magyar irodalmi támogatási rendszert - nemcsak a magántámogatások nagy részét, hanem a külföldi ösztöndíjak jókora hányadát és az állami támogatásokat is megszerzik. Ezáltal az irodalom úgymond plebejus részét a pusztába taszítják, de hát ez mondjuk érthető, mert ugye a pénzért és a hírnévért való harc elég könyörtelen. Lehetne persze bizonyos fokú mérsékletre ösztönözni e tekintetben az írótársadalmat. Ez a mérséklés elsősorban a kultúrpolitika feladata volna, amely azonban ahelyett, hogy betöltené e funkcióját, inkább hecceli a gyengébbek ellen folyó irtó hadjáratot. Ebben az esetben tehát szó sincs holmi szekértáborokról, amelyeket Magyarországon oly gyakran emlegetnek. A szekértáborok megléte ugyanis egyenlő felek küzdelmét feltételezné, esetünkben azonban nem ez a helyzet. Itt a helyzetbe hozott, felfegyverzett, jó körülmények között alkotó, hírnévvel bíró írók egy csoportja harcol a magyar irodalom szegénylegényei ellen, amit én elég furcsának találok.

- És e harc közepette merre tart a magyar irodalom?

- Azt gondolom, hogy azért születnek jelentős művek. Persze jobb szeretném azért, ha több olyan jelentős alkotás születne, amely a magyar sorsfordulókat, a tabutémákat is feldolgozza. Mert manapság például Trianonról vagy a magyarüldözésekről alig jelennek meg jelentős művek, vagy ha megjelennek is, visszhangjuk alig van. Tipikus példája ennek a jelenségnek a kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály esete. Megírta a Sátán fattya című könyvét, amely egy magyar lány megerőszakolását dolgozza fel az oroszok által. Sikerült annak idején Év Könyve-díjat szerezni neki, ellenben egyetlen magyar sajtóorgánum sem volt hajlandó a szerzővel készült interjút közölni a kötetről. Egy esetben azért mondták le a már megbeszélt interjút, mert a téma úgymond nem érdekes. Ez a jelenség azért furcsa, mert köztudott, hogy becslések szerint több mint félmillió magyar lányt és asszonyt erőszakoltak meg a második világháború idején az orosz katonák. Ez egy magyar lelki trauma, amelyikről nem lehet nem beszélni. Ha van egy jelentős alkotás, amelyik feldolgozza ezt a témát, arra illene odafigyelni. Rengeteg hasonló esetet említhetnék még. Elég furcsának tartom ugyanakkor, hogy ebben a helyzetben a magyar irodalmi közvélemény mindenféle köldöknéző marhaságon rágódik. Természetesen semmilyen irodalmi teljesítményt nem szeretnék elutasítani, de beteg az irodalmi köztudata annak a nemzetnek, amely a saját történelmét és emlékezetét képtelen irodalmi művekben megjeleníteni, vagy ha mégis, arról nem vesz tudomást se az irodalomkritika, se az olvasóközönség. Sajnos a magyar irodalmi köztudat beteg, s azon vagyunk, hogy meggyógyítsuk, ahogy lehet.

hk