Csok József: Egy ütközés miatt kitörhetett volna az atomháború

Asztélytól Szeverodvinszkig

Az asztélyi Csok József 1947-ben született földműves családban. A nagyszőlősi iskola befejezése után az egyik diáktársa felvetette az ötletet, jelentkezzenek katonai iskolába. Csok József ekkor úgy döntött, ő tengerész akar lenni, és kérvényezte ezt a katonai hadkiegészítő parancsnokságon.

Hét évvel később, 1973 őszén szerelt le. Vele beszélgettünk az atom-tengeralattjárók világáról.

- A kérvény beadását követően 1966. június 2-án megkaptam a behívót, hogy utazzak Leningrádba felvételizni a Dzserzsinszkij Tengerészeti Műszaki Főiskolára. Egy fenyves erdő közepén kezdték meg a felkészítést a felvételi vizsgákra. Minden hajnalban trombitával ébresztettek, az élelem rossz volt és kevés. Több társammal elhatároztuk, hogy nem írunk semmit a vizsgán, reméltük, hazaküldenek. De elbeszélgetett velünk végül egy alezredes, és rábeszélt, hogy legyünk tengerészeti technikusok. Miután beleegyeztünk, átvittek minket a balti-tengeri Kronstadtra, amely egy zárt katonai sziget, ott sikeresen felvételiztünk. Abban az iskolában aztán még rosszabb volt minden, az ételt nem tudtuk megenni, örültünk volna, ha elmenekülhetünk. Ekkor ajánlották fel, hogy átmehetünk az Arhangelszk melletti Szeverodvinszkbe atomtengeralattjáró-technikusnak tanulni. Komoly egészségügyi vizsgálat után végül 31-ünket találtak alkalmasnak.

- Milyen volt a fehér-tengeri Szeverodvinszkben az élet?

- Ott volt a Szovjetunió legnagyobb atomtengeralattjáró-gyára. Már szeptemberben mindent hó borított, sehol egy fa. Egyik oldalon a tenger, a másikon pedig a végeláthatatlan befagyott mocsár. Viszont ott jók voltak a körülmények. Bár egyedül voltam magyar, de jól kijöttem a társaimmal.

A hatvanas évek végén az Északi Flotta kétféle felderítő atom-tengeralattjárót használt, én egy 671-es felderítő tengeralattjáróra kerültem, amely hagyományos és atomrobbanófejjel felszerelt torpedókat tudott kilőni, de rakétát nem. Ezen a típuson a parancsnokkal együtt 87-en szolgáltunk. Az akkori modern szovjet atom-tengeralattjárókon már nem kellett a szelepeket tekergetni, mi, technikusok mindannyian irányítópultoknál ültünk. Én a kompresszorokat kezeltem, a parancsnak megfelelően levittem és felhoztam a tengeralattjárót, vagy szükséges esetben a megadott mélységben tartottam. Körülöttem az ugyancsak hasonló pultnál ült az akusztikus, a kormányos, a reaktorkezelő, a navigátor, a főmechanikus, a fegyverzetkezelő stb. és a kapitány. A mi tengeralattjárónk belső tere hét légmentesen lezárható cellára oszlott. Ha torpedóval vagy mélyvízi bombával eltalálták a tengeralattjárót, akkor lezárhattuk a vízzel elöntött cellát, és megmenekülhettünk. A tűz volt a tengeralattjárón a legveszélyesebb, zárt térben ugyanis 20 másodperc alatt kiég az oxigén. Több tűzesetünk is volt. Például 1967-ben a K 3-as tengeralattjárón tűz keletkezett az egyes cellában, ahonnan szaladtak a kettesbe, de ezt a hármasban észrevették és lezárták a kettest. Harminchét halott volt az egyes és kettes "otszekben" (cellában). Aki bezárta őket, magas kitüntetést kapott, hisz megmentette a hajót.

A bázisunk a Murmanszk melletti Szeveromorszk-6,7 és 8-as tengeralattjáró-bázisok voltak. A tengeralattjárónkon két atomreaktor volt, az egyik csak tartalék. A nagy hőtermelés miatt a hajó belsejét is folyamatosan hűteni kellett, nemcsak a reaktort. 320 oC-os víz hajtja meg a turbinákat. 60 km/h sebességgel is tudtunk haladni a víz alatt, a víz felszínén csak lassabban.

Az egyik legelső bevetésemkor kipróbáltunk egy tengeralattjárót a Barents-tengerben, nem messze a norvég partoktól. Már hazafelé jöttünk negyven méter mélységben, amikor egy hirtelen fordulást követően óriási ütközéstől leestünk az ágyunkról. Nagy volt a kavarodás, amire a posztomra értem, már ki is nyomták az 1100 tonna vizet és a felszínen volt a hajó. Amikor a parancsnok utasítására kinyitottuk a torony alsó zsilipjét, ömlött be a víz. Akkor már tudtuk, hogy valami levitte a hajó tetejét. Később a dokkban derült ki, hogy amerikai tengeralattjáróval ütköztünk. Az amerikaiak annyira közel voltak, hogy egy hirtelen fordulást követően megpróbáltak felettünk elsurranni, de nem sikerült. Az ütközés végül is nagyon szerencsésen végződött: ha két méterrel feljebb vagyunk, akkor ütközéskor eltaláljuk az orrban elhelyezett atomfegyverzetet, abban az esetben pedig nemcsak mi halunk meg, de a robbanás miatt kitörhetett volna az atomháború is...

A legnagyobb mélység, ahová lemerültünk, 240 méter volt. Egyszer voltunk egy hosszabb bevetésen, amikor 60 napig egyszer sem jöttünk fel a felszínre, csak 10 méteres mélységig, amikor kieresztettük a periszkópot és az egyik antennát. Izland mellett bemértek minket a parti szolárok, de mélyre merültünk és megléptünk. Majd elhaladtunk Nagy-Britannia és Spanyolország partjai közelében. Megközelítettük a Cádiztól északra lévő Rota nevű spanyol kikötőt, ahol az amerikaiaknak volt egy nagy tengeralattjáró-bázisuk. Napokig várakoztunk, majd üldözőbe vettünk egy amerikai atom-tengeralattjárót. De az üldözés csak fél óráig tartott, az amerikaiak bementek egy nagy halrajba, ami akkora zajt csapott, hogy az akusztikánk felmondta a szolgálatot. A Gibraltári-szorosnak az előre megbeszélteknek megfelelően éjfélkor vágtunk neki, fölöttünk haladt nagy zajjal egy szovjet kereskedelmi hajó, így a parti szolárok nem hallhattak minket. A Földközi-tengeren Szardínia partjainál töltöttünk több mint egy hetet, ott hallgatóztunk, hogy milyen forgalom van a vízen, vannak-e tengeralattjárók stb. A turbinák által termelt elektromos áramnak köszönhetően bonyolult elektromos berendezések vonták ki az oxigént a tengervízből, hogy legyen elég belélegezhető levegőnk, desztilláltuk a tengervizet ivóvíznek, a reaktor hűtőrendszerébe és a fürdéshez. Hetente egyszer kötelező volt a fürdés, olyankor mindenki új ágyneműt és ruhát kapott, a régit pedig kilőttük a tengerbe. A tengeralattjáró levegőjének összetételét és páratartalmát is egy speciális berendezés szabályozta.

Hét év után, 1973 őszén szereltem le, parancsnokaim engem és négy társamat az egész ekipázs előtt kértek, hogy maradjunk. Akadt, aki maradt, egyik barátom például a Lenin-atomjégtörőn szolgált tovább micsmánként, de nekem elég volt a kalandból, hazajöttem Asztélyba, ahol ma is élek.

- Nem károsította a tengeralattjárósok egészségét a nukleáris sugárzás?

- De igen. Mindannyiunknak volt egy dozimétere, amit ceruzának neveztünk. Mi a tengeralattjáróban csak egy vékony kék ruhát viseltünk, amelynek a zsebében volt az említett pici műszer, amit huszonnégy óránként cserélt a tengeralattjáró vegyi szolgálata. Ha valaki a legénységből megkapta az évi ötven dózist, akkor kórházi kezelésre kellett küldjék, de a mi tengeralattjárónkon, ha jól emlékszem, ezt senki nem érte el.

Nekem a leszerelésemet követő évben a gerincem táján megjelent valami sötét folt a bőrömön. Az orvos egy kenőcsöt ajánlott, amivel kentem. De a folt nem javult, hanem egyre nagyobb lett és egyre élénkebb. Újabbnál újabb gyógyszereket írtak fel a tanácstalan bőrgyógyászok, majd kórházba kerültem, de akkorra már az egész hátam sebes lett. Az ungvári kórházban már rájött az orvos, hogy sugárfertőzés okozhatta. Azt mondta, hogy jól jártam, hisz a radioaktív anyagokat kidobta a szervezetem. Azóta hála Istennek nincs semmilyen problémám.

- Ha újra kezdhetné az életét, megint jelentkezne haditengerésznek?

- Meggondolnám. De azt az élményt és tudást sehol másutt nem tudtam volna megtalálni.

Badó Zsolt