Kovács Vilmos: Elmondom neked

Meglásd, holnap könnyebb lesz a szó,

mely ma kimondhatatlan.

Könyökölünk majd a híd vaskorlátján,

neonlámpák kék szirma hull vállunkra,

s míg mélyen alattunk csordogál

a bokáig érő idő -

én elmondom neked,

hogy sokszor eszembe jutnak

az ótvaras kölykök,

akikkel a pad alól lestünk

a Tanítókisasszony szoknyája alá.

Ilyenkor rád gondolok

és szégyellem,

hogy meztelenül láttalak.

S azt is elmondom talán,

hogy mikor ruhátlan szobrot nézek,

magamra emlékszem.

Hasalok a kanálisparton.

Újságpapírba sodort

száraz lótrágyát szívok.

Szememből patakzik a könny.

Asszonyok jönnek, rőzsével hátukon.

Térdig gázolnak a vízbe.

Ruhájuk köldökig felfogják.

Arcuk szürke, mint a kő.

Hasuk fehér, mint a márvány.

Ilyenkor anyámra gondolok,

s szégyellem, hogy nem tudom,

mikor van Halottak Napja.

Harminchárom évet élt.

Érezni a lírai hang közelségét. Érezni a meghitt és őszinte megszólalást. Kovács Vilmos verse úgy teremt hangulatot, hogy abban a letűnt idő, az emlékezés a jelen része lesz. Egyszerre minden közel kerül hozzánk, mint egy jól sikerült beszélgetés egy-egy jól sikerült pillanata, mikor tisztán lehet érezni, hogy megáll az idő köröttünk. S mire a vers végére érünk, szinte elfeledtük, miért is került az első három sor a költemény elejére. Pedig, ha erre figyelünk fel mindenekelőtt, és szem előtt tartjuk, úgy a költemény végére az is tisztán kibontakozik, hogy e megszólalást épp a beszéd nehézsége, épp a kimondhatatlan szavak, az elmesélhetetlen múlt, a gyermekkor világa indította el. Egy megszólalás tehát ez a költemény egy majdani beszédről, mikor "könnyebb lesz a szó". Miközben természetesen kirajzolódnak a gyermekkori emlékképek, megtelnek élettel: azzal az utolérhetetlen ízzel, amit csakis a gyermekkor képes belénk vésni, legyen bármilyen is az. Hisz benne ott a szegénység, a munkálkodás, s ott a csínytevés, az erotika, ott a fájdalom, az árvaság: a minden.

Penckófer János