2008. augusztus 22.

2008. augusztus 22., 10:00 , 397. szám

Uram, szeretem a te házadban való lakozást és a te dicsőséged hajlékának helyét. (Zsolt. 26:8.)

A neves erdélyi író, Tamási Áron Ábelje mondja: "...tudom már édesapám, hogy miért vagyunk ezen a világon: hogy valahol otthon legyünk benne..." A Teremtő úgy rendezte el a népek és nemzetek számára is, hogy mindenkinek meglegyen a hona és otthona. Nekünk, magyaroknak a Tisza-Duna táját mérte ki, a költővel szólva: "Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned s halnod kell."

De Isten arról is gondoskodott, hogy lelkileg is otthon érezzük itt magunkat. A haza és a ház szó egy tőből származik, mindegyiket szeretnünk kell. A templom is ház, Isten háza és dicsőségének hajléka, legyen a mi házunk is, ahol otthon lehetünk, mindenek előtt otthon az Istennel és otthon "hitünk cselédeivel". Segítsen minket odaszeretni ez a szép zsoltárköltemény-részlet, és tanuljunk református eleinktől templom iránti szeretetet, akik szalmatetős és pacsitfalú templomban élték le az életüket, s jobban otthon érezték magukat, mint mi a mindennel felszerelt templomban.

A templomot ne csak egyedül szeressük, hanem szeretteinkkel együtt. Az áldozathozataltól se riadunk vissza. Ahogy Reményik Sándor írja: "Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát..."

Az Úr házában való lakozásunk rövid távú terve mindhalálig szóló legyen, hosszú távon pedig mennybe érő. Ha e földi porsátorunk elbomol, épületünk van Istentől, örökkévaló házunk a mennyben.

Legyen minden földi templom amaz egyetlen mennyeinek az ábrázolása, melybe "minden bűntől tisztán szabadon fogad magába az égi hon", amikor Isten lesz minden mindenekben, aki nemcsak nemzedékről nemzedékre hajlékunk, hanem örökké.

Józan Lajos