Megfogyva bár, de törve nem...

2008. szeptember 5., 10:00 , 399. szám

Most, amikor olyan híreket hallunk, hogy veszélyben lehet - ha hagyjuk - magyar iskolarendszerünk, jó arról értesülni, hogy az 1958-ban végzett, ma már meglett férfiak és asszonyok, családapák, családanyák, nagyapák és nagymamák úgy határoznak, hogy 50 év után számba veszik egymást és találkoznak. Így történt ez Visken 2008. augusztus 24-én. Az egybegyűlteket telefonon köszöntötte Stark Emma, a még élő tanító néni. Az osztálytársak nevében Bakkai Szilvia, a találkozó lelkes szervezője köszöntötte a megjelenteket. Többek között meghatottan elmondta: "Amint ma felkeltünk, nagy lelkesedéssel készültünk erre a találkozóra, és most itt vagyunk tizenkilencen. Számomra ez nagyon megható pillanat.

1951-ben 103-an indultunk remegő lábakkal az iskolába. Most, 50 év múltával szintén remegő lábakkal értünk ide. Kortársaink közül bizony már 26-an távoztak el az élők sorából, akikről tudunk. Többükről nincs semmilyen ismeretünk. Most meghatódott szívvel gondolunk rájuk s tanítóinkra is.

Az a néhány év, amelyet annak idején együtt töltöttünk, nagyon szép és gondtalan élet volt. Háborús időkben születtünk, szerényen és szegényen éltünk. Szinte mindenki szegény volt, mert a szovjet hadsereg nemcsak "felszabadította", de megszabadított minden ingóságunktól is. Mindenki a nulláról kezdte. Ennek ellenére békesség és szeretet vett körül, ami a mi kis szívünkben csak tovább nőtt. Nem voltunk egymásra irigyek, és nem voltunk ellenségesek. Nem mentünk el egymás mellett köszönés nélkül az elmúlt 50 évben."

Ezt követően az osztálytársak felelevenítették az iskolában töltött időszak kedves emlékeit, elmondták az iskolában jól megtanult kedvenc verseket, gondolatot cseréltek a nem könnyű 50 évről, és közben jól érezték magukat, értékesen, tartalmasan töltötték el együtt ezt az éjszakát. Mások is kövessék ezt a példát, mert rohanó életünkben nagyon nagy szükség van ezekre a pillanatokra, az együttlétre, az együttgondolkodásra.

Sari József