Szült a vakbélgyanús kislány

Kertész doktor a hetedik X küszöbén is szolgálatban

2008. október 3., 10:00 , 403. szám

Beregszászban aligha akad valaki, aki ne ismerné dr. Kertész Árpádot. Bár a korát meghazudtolóan meglepően fiatalos doktor úr már lassan egy évtizede nyugdíjasnak mondhatja magát, a mindennapjai közel sem úgy telnek, mint a legtöbb kortársáé. Amellett, hogy 43 éve van a szakmában - az idén éppen 40 éve annak, hogy mentőorvosként dolgozik -, aktív közéleti személyiség is: a KMKSZ alapító tagja, a városi tanács KMKSZ-frakciójának tagja, a KMKSZ járási etikai bizottságának az elnöke.

- 1965-ben végeztem el az akkor még Ungvári Állami Egyetemnek nevezett tanintézmény orvosi karát - kezdi beszélgetésünket - és még abban az évben megnősültem. Feleségem, Mónika ma is legszilárdabb támaszom. Bár belgyógyászként kaptam kinevezést a Csernyihiv megyei Ivanyivka nagyközségbe, mellette fél állásban még gyermekgyógyászként is számítottak rám, mivel akkoriban ilyen szakemberekből igen nagy hiány volt. Szerencsére tapasztalt kollégák közé kerültem, és hogy a munkámra sem lehetett különösebb panasz, azt az is jelezte, hogy az ott eltöltött 3 év alatt - hála Istennek - egyetlen gyermekhalál sem fordult elő, pedig a körzethez tartozó nyolc községnek mintegy 10 ezer lakosa volt.

Bár marasztaltak, de a feleségemmel együtt visszahúzott a szívünk szülővárosunkba, így a kinevezés helyszínén kötelezően letöltendő 3 év letelte után visszatértünk Beregszászba. Az itteni kórházban két gyermekgyógyászi állás is betöltetlen volt, az egyiket nyomban meg is kaptam. Ezenkívül - mivel igen sok volt akkoriban a gyermekekhez történő hívások száma a mentősöknél - rábeszéltek, hogy mentőzzek is egy kicsit. Majd 20 évig párhuzamosan dolgoztam gyermekgyógyászként és mentősként, 1987 óta viszont csak a mentőállomáson dolgozom (illetve, volt egy kis kitérő az iriszdiagnosztika és a homeopátia szakterületére is). A gyermekgyógyászat azért mindig is a szívem csücske marad.

- Az elmúlt évtizedek alatt bizonyára számtalan (mentős) sztorija akadt. Megosztana ezekből néhányat az olvasókkal?

- Még a 70-es években történt, hogy miután egy roma kismama megszülte a gyermekét, másnap a harmadik szinten lévő szülészetről az újszülöttel együtt leereszkedett a vízelvezető csatornán és egyszerűen megszökött a kórházból - mint később kiderült, Moszkvában kötött ki. Négy hónap múlva a pici sajnos meghalt. Amikor értesítettek a halálesetről, azonnal hívatott az egészségügyi főosztály vezetője és szigorú megrovásban részesített... A hivatalos indoklásban az szerepelt, hogy nem végeztem kellő felvilágosító munkát a terhesgondozás ideje alatt a körzetileg hozzám tartozó leendő anyukának.

Egy ehhez az esethez kísértetiesen hasonló történet szerencsés kimenetelű balesettel végződött. Szintén roma anyuka, ugyancsak újszülött gyermekével ,,szökés közben" lezuhant a magasból, de a hóba esve viszonylag sértetlenül landoltak. A dolognak az volt a pikantériája, hogy az anyuka később fel volt háborodva, hogy milyen gyengék errefelé a csatornák, holott ő annak idején Omszkban a hatodik szinten lévő szülészetről lépett le sikeresen a vízelvezető csatornán keresztül.

Történt, hogy egy aggódó anyuka hívott fel, hogy a 16 éves kislányának vakbélgyulladása van. A vizsgálat során kiderült, hogy a ,,beteg" előrehaladott terhes..., de minderről sem ő, sem az anyukája hallani sem akart és még a feltételezést is kikérték maguknak. Végül beleegyeztek, hogy legalább a sebészetre bevigyük a leányt, akivel természetesen a szülészeten kötöttünk ki. A vakbélgyanú akkor oszlott el véglegesen, amikor másnapra a páciensünk egészséges fiúgyermeknek adott életet. A döbbent anyuka és nagymama két napig még csak látni sem akarta a kis jövevényt, de a történet végül happy enddel végződött, mivel a hosszas rábeszélés után legalább a szoptatásra hajlandó kismama és édesanyja azonnal megszerette a picit.

Máskor az egyik közeli településre egy elmebeteghez hívtak, aki egy ház szobájában késsel, palacsintavassal és egyéb szerszámokkal felfegyverkezve senkit sem engedett magához közel. Eleve két rendőrrel érkeztünk a helyszínre, de mivel ők sem bírtak vele, érkezett még két segítség. Ez sem volt elegendő, egy operatív csoportot kellett riasztani, az időközben magát teljesen elbarikádozó személyhez. Hosszas huzavona után az egyik rendőr elkapta az ablakon keresztül a beteg kezét, amíg a társai berohantak, hogy az illetőt lefegyverezzék. Igen ám, de az elméjével nem is annyira hadilábon álló hősünk akkorra kiöntött a szobában két zsák búzát, amelyen a berohanó rohamrendőrök annak rendje és módja szerint elvágódtak. Végül a mintegy négy óráig tartó hívás zárásaként a sérült rendőröket kellett ellátni.

A legfrissebb eset pedig néhány éve, a mentőállomás tőszomszédságában történt. Egy személygépkocsi elsodort egy kerékpárost és vele együtt egy villanyoszlopot is. A kerékpáros a földre zuhant, de nem sokkal fölötte a villanyoszlopról lelógó huzal is szikrázva közelített hozzá. Mivel szakadt az eső, félő volt, hogy ha azonnal nem cselekszünk, áramütés éri a sérültet. Annyi időnk maradt, hogy hordágyra tegyük a biciklist és azzal együtt éppen csak kirántsuk az időközben szikrázva a földre zuhanó villanyhuzal alól. Másnap órákig nem volt áram a környéken.

A komikus és egyben komoly történeteket még hosszasan lehetne sorolni, hiszen négy évtized alatt számos különös esethez riasztották Kertész doktort.

- Végül óhatatlanul is adódik a kérdés: meddig még, doktor úr?

- Ameddig úgy érzem, hogy segíteni tudok másokon, és persze amíg a térdeim bírják a lépcsőzést, addig szeretnék még dolgozni. Tudja, az is nagyon fontos, hogy milyen kollektívában dolgozik az ember, és nekem ezen a téren sem lehet egy szavam se, hiszen eddig szinte mindenkivel jól kijöttem. Ha egy közösségben jó a munkaszellem, az ott dolgozók becsülik és tisztelik egymást, akkor onnan nem vágyódik el az ember.

(tamási)