2009. február 6.

"Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16)

A világon egyetlen létező sem unatkozik, csak az ember. Mert mi más az unalom, mint kijózanító felismerése és nyomasztó érzése ennek a létbeli hiánynak, annak, hogy a világ minden szépsége hiábavaló és elégtelen önmagában.

Jézus életében nincs helye az unalomnak, mint ahogy azok életében sem, akik valóban követik Őt. Istennel való bensőséges közösségében felragyog előtte mindennek az értelme, s azt a küldetést kapja, hogy ezt másoknak is megmutassa: Ment és hirdette az evangéliumot. Felismeri ezt Pál apostol is, s kellően hangsúlyozza, hogy az evangélium hirdetése számára az életet jelenti. Mert az örömhír (evangélion) hirdetése pontosan a létezés végső értelmét tárja fel: azt, hogy Isten a szeretet, s hogy örök szeretetre hívja az embert.

Aki megpillantja ezt a valóságot, felismeri, hogy hivatása és ebből kisarjadó küldetése van, melynek teljesítése örömteli kötelesség, nem teljesítése pedig visszazuhanás a teljes értelmetlenségbe: "Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!"

Szent Pál apostol évében hangosabb a felhívás, mely minden keresztényhez szól: Jaj nekem, ha nem élek tudatos keresztény életet! Jaj nekem, ha nem nevelem gyermekeimet! Jaj nekem, ha nem törődöm a családommal! Jaj nekem, ha munkámat lelkiismeretlenül végzem el!

A sürgetés mellett azonban tudni kell megállni, s válaszolni néhány életfontosságú kérdésre: Át tudod-e adni az örömhírt mindazoknak, akikkel együtt élsz? Együtt tudsz-e érezni azokkal, akik roskadoznak a létezés értelmetlenségének s az unalomnak nyomasztó súlya alatt? Akarsz-e mindenkinek támasza lenni az üdvösség keresésében?

Losák István