Veszélyes legendák

Szenzációs hír jelent meg nemrég egy történelem szakot végzett újságíró tollából a Novini Zakarpattyában.

1939. március 18-án mintegy 300 főből álló menekülő fegyveres szicsgárdista csoport lépte át a román-magyar határt, ahol a románok lefegyverezték őket, majd egy idő után átadták a magyar hatóságoknak. A nagybocskói gimnáziumban lettek elhelyezve, és állítólag ugyanabban az évben március végén - április elején több éjszakán át teherautókon szicsgárdista foglyokat szállítottak a Bocskó melletti völgykatlanba. Az összekötözött rabokat elvakították a teherautók reflektoraival, és golyószórókkal halomra lőtték, majd a több napon át tartó tömeggyilkosság végén sziklát robbantottak a hullákra, hogy eltüntessék a nyomokat.

Az olvasó joggal feltételezi, hogy mielőtt egy ilyen súlyos vád a magyar hadsereg ellen napvilágot lát, kellő tudományos kutatás előzi meg. A román levéltárakban nyoma kell, hogy legyen a 300 ember adminisztrálásának és a kiadatási jegyzőkönyveknek.

Az átadás előtt bizonyára kihallgatási jegyzőkönyvek is készültek. Ugyanis a románok nem automatikusan adtak ki kárpátaljai menekülteket a magyaroknak. Meg aztán 300 ember nem egy zsák krumpli, amit csak úgy átdobunk a határon. A magyar katonai levéltárban is nyoma kell, hogy legyen a névsoros átadás-átvétel aktusának, és ezen emberek további sorsának. Például bekerülhettek azok közé, akiket a magyarok Berlin követelésére Németországba irányítottak, ahol besorozták őket a német hadsereg kereteiben szervezett ukrán alakulatokba. Ezek a dolgok ma már szabadon kutathatók. Természetesen nem maradhat el a szemtanúk, az üggyel valami módon kapcsolatba hozható emberek vagy azok hozzátartozóinak meghallgatása. Ilyen esetekben perdöntő az exhumálás, majd a tudományos vizsgálatok és a tetemek azonosítása.

Volodimir Pipás újságíró, az említett cikk szerzője nem ezen az úton indult el. Neki egy Ivan Rusznák nevű bocskói lakos mesélte, hogy gyermekkorában értesült a történtekről az ott élő magyar gyerekektől, akik a szüleik egymás közti titkos beszélgetéséből hallottak az eseményről. Ennyi és nem több információ szolgált a szenzációs leleplező cikk alapjául.

Még mielőtt az olvasó megállapítaná, hogy Volodimir Pipás jobb újságíró, mint történész, hisz a semmiből kreált hírt, vegye figyelembe, hogy Pipás úr nem egy bulvárújságban jelentette meg a cikkét, hanem a Kárpátaljai Megyei Tanács lapjában. És ő maga sem akárki, nemcsak újságíró, hanem a megyei tanács tagja, azaz politikus is, akinek felelőssége kell, hogy legyen. Nem csak a leírtakkal kapcsolatban, hanem a kárpátaljai emberekkel szemben is éreznie, értenie és értékelnie kellene az egész világon olyannyira hiányzó és Kárpátalján jelen lévő nemzetiségi békét. Azt hiszem, Pipás úr nem jól értelmezi a hazafiasságot.

A szabad és független Ukrajna eszmeiségével én még a szovjet börtönökben és lágerben ismerkedtem meg. Vitatkoztam is eleget az ukrán bajtársakkal, akiket nem tudtam meggyőzni arról, hogy ők nem nacionalisták, hanem hazafiak. A nacionalisták azok, akik politikai okok miatt minket fogva tartottak. Az ukrán történelem nem szorul rá a kitalált legendákra, az áldozatok száma pedig több országra is elég lenne. A legendák gyártása és a történelmi csúsztatások sértik és devalválják az igazi hősöket és áldozatokat, és sajnos ez a kárpátaljai ukrán nyelvű sajtóban gyakori jelenség. Maradva ennél az ominózus cikknél, Volodimir Pipás úgy állítja be, mintha Avgusztin Volosin 1939. március 16-án jelentette volna be, hogy a további ellenállásnak nincs értelme. Ez a bejelentés jóval előbb történt, mint március 16. Ő ilyen összecsapásra nem is számított, bízott Hitlerben és tudta, amíg Berlin nem ad engedélyt, a magyarok nem fognak támadni. Ismerte az erőviszonyokat, és a kárpátaljai nép hangulatát is, ami nem volt magyarellenes. Kárpátalján az évszázadok alatt összefonódtak a nemzetiségeket, például Volosin főtisztelendő úr édesanyja is magyar volt. Zombori lány, akinek a fiútestvére, Miklós, mivel Nagylucskán voltak birtokai, Nagylucskaira változtatta a nevét, és Nagylucskai Miklós néven mint a magyar kémelhárítás ezredese vett részt Kárpátalja visszafoglalásában.

Bizony, ilyen bonyolult a mi helyzetünk itt, Kárpátalján. Fontos, hogy az új kárpátaljai generáció elé csak az igazságot, és csak a bizonyított igazságot tárjuk, és mint történelmi tényt, nem pedig mint sajtóterméket, és főleg nem mint szenzációt.

Azt gondolom, az ilyen eseteket nem szabad szó nélkül hagyni, a magyar külügynek megvan a maga feladata és a megfelelő eszközei is a kezelésükre. A mi feladatunk viszont az, hogy őrizzük és ápoljuk az itt élő népek egymás iránti tiszteletét, megbecsülését, és a fiatalokban tudatosítsuk, milyen nagy érték a nemzetek közötti béke.

Milován Sándor