A daltulajdonos visszatért

Interjú Dinnyés Józseffel

Dinnyés József immár több mint harminc éve járja dalaival, s magyar költők megzenésített verseivel a Kárpát-medencét. Először a nyolcvanas évek végén járt nálunk, hogy egy életre "megfertőzze" azokat, akik közül később oly sokan felvállalták az akkoriban ébredező kárpátaljai magyarság szolgálatának ügyét, s most újra eljött, hogy egy újabb nemzedéknek énekeljen.

- "Költők között zenész, zenészek között költő vagyok" - írja Ars poeticájában. Ez némileg úgy hangzik, mintha kitaszítottnak érezné magát mindkét műfajból. Valóban így volna?

- Dalaim szövegét magam írom és szándékosan nem verset mondok. Ratkó József ugyan annak idején azt mondta a dalszövegeimre, hogy "majdnem versek", de miután dalnak íródtak, nem akarom versnek mondani őket. Írtam egy kötetre való verset is, azoknak viszont nincs dallamuk. Miután szegedi vagyok, az első nagy segítséget pályám elején az ottani költőktől kaptam - Veres Miklóstól, Rigó Bélától, Petri Csathó Ferenctől és a többiektől. Amikor elindultam a pályán, saját szöveggel indultam, azaz hátrahagytam a költőket. Később azonban közel kerültem Buda Ferenchez Kecskeméten, Budapesten találkoztam Nagy Lászlóval és másokkal is. Szerették a szövegeimet, a dalaimat, azaz ismét költők közt találtam magam, akik szinte kézről kézre adtak egymásnak. Kényelmetlen volt úgy bekopogtatni hozzájuk, hogy egyetlen versüket sem énekelem, eltelt hát némi idő, s én felkészültem azok megzenésített verseiből, akiket felkeresni készültem. Így jutottam el például Takács Gyulához Somogyba, s Weöres Sándorhoz is. Így lettem zenész a költők és költő a zenészek között.

- "Önmagam veszíteném el, ha a világízlést képviselném és elfutnék nemzeti hagyományaim elől" - írja ugyanott. Mit tekint nemzeti hagyománynak?

- Ha röviden akarnám megfogalmazni a legfontosabbat, talán egy sok-sok oldalas Karácsony Sándor-tanulmányt kellene idézni, aminek az a summája, hogy mellérendelt a dallam a szöveghez, illetve a szöveg a dallamhoz. Egymást segíti ez a két eszköz, amely a magyar kultúrában együtt képezi a dalt, segítik egymást. Természetesen vannak bizonyos szabályszerűségek, a régi típusú dallamoknál például az ereszkedő típus, ahogyan a magyar beszéd is ereszkedő jellegű, szemben a nyugat-európai zenével, ahol a kottafejet éneklik elsősorban, és ahhoz igazítják a szöveget. Ott nem számít, hogy milyen ritmusban szólalnak meg a szavak. Természetesen ott is vannak szabályszerűségei az előadóművészetnek, de azok eltérnek a magyartól.

- Láthatóan rendkívül fontos az Ön számára a határon túli magyarság. Miért?

- Karinthy Frigyessel szólva azért, mert valóban létezik a fantombetegség, bizony viszket az a végtag, amelyet levágnak. Azt szeretném, ha ezt a "viszketést" nem műtéttel, visszametszéssel gyógyítanánk - ezért fontos nékem a határon túli magyarság. A másik ok, hogy édesanyám ágán erdélyi "kirakottak" vagyunk, amire máig érzékeny az ember. Fiatalkoromban szegedi létemre a Vajdaságba, Palicsra jártunk át fürödni, Zentán pedig halpaprikást főztünk. Édesanyám bátyja az 1945 és 1947 között a Felvidékről Magyarországra "átdobált" magyarok közül választott magának asszonyt, akinek a Vágsellye környéki rokonsága azonnal befogadott engem, amikor megérkeztem. Onnan pedig már csak egy lépés volt Kárpátalja. Így azután, amikor a brezsnyevi idők vége felé, Gorbacsov uralkodásának elején eljuthattam ide, bizony szem- és fültanúja lehettem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalakulásának.

- Diákként a 80-90-es évek fordulóján megilletődve hallgattuk kalózkazettákról a dalait. Azóta azonban sokat változott a világ. Szül még áhítatot a megzenésített magyar vers?

- Az énekelt vers ugyanolyan, mint bármelyik gyermek, ha az ember gondosan neveli: időközben felnőtt lett Magyarországon és a határon túl is. S hogy az áhítatot meg lehet-e még találni? Székesfehérvárott 25 éven át rendeztünk énekelt vers találkozót gimnazista, egyetemista korú fiataloknak. E negyed század hozadéka sokak mellett például Cseh Tamás és Sebők Ferenc is, ekkor indult szinte mindenki, aki megpróbálkozott a versénekléssel. Persze mindnyájan új utakat jártak be, megtalálták a maguk hangját. Emlékszem, Kobzos Kis Tamással gimnazista korában találkoztunk a Kossuth Gimnázium tornatermében, ahol angol folklórdalokat adtunk elő. Később náluk, az édesapja társaságában megkérdeztem: hol marad Csokonai Vitéz Mihály, Pálóczi Horváth Ádám? S bizony, ma már ő a legnagyobb interpretátora e korszaknak, külön lemezen jelentek meg Tinódi Lantos Sebestyén általa énekelt strófái. Számomra ez a vers áhítata, amelyen felnőtt egy egész nemzedék. Van tehát áhítat, s a közönség is "komolyan veszi" ma már a műfajt, hiszen például egy-egy tizenhatodik századi szöveg, s a hozzá tartozó dallamsor csak a mienk, a mi költészetünk, a mi hagyományaink része.

- Fogalmazhatunk tehát úgy is, hogy hozzáértőbbé vált a közönség?

- Igen. Nagyon pontosan értik az árnyalatnyi különbségeket is. Amikor például március 15-éről beszélünk, tisztában vannak vele, hogy napjainkban nem a szabadság és a függetlenség a legfontosabb gondolat, mint a 70-80-as években volt, amikor tényleg erről kellett beszélni. Ma arról mesélhetünk a közönségnek, hogy Petőfi Sándor eredetileg úgy írta le az ismert verssort, hogy "Rajta magyar, hí a haza", de a társaságából valaki, talán éppen Vasvári Pál javasolta, hogy a húzza át a rajta szót, mondván, először álljunk "talpra", aztán rajta. Ha ma, 2009-ben arról beszélünk, hogy nem "rajta", hanem "talpra", akkor annak egészen más értelme, üzenete van. Ezt még nem értettük volna a 70-80-as években.

hk