Aki Szibériában juhokat őrzött

Meghurcolt lelkipásztoraink

A kárpátaljai katolikus papságot ért repressziók során az elsők között, 1945-ben tartóztatták le és vitték javító-nevelő munkatáborba Lőrincz István őrdarmai plébánost. Az alábbiakban Bohán Béla beregszászi plébános segítségével az ő életútját igyekszünk ismertetni.

Lőrincz István 1889. augusztus 19-én született Nagykárolyban. Középiskoláit ugyanitt, illetve Szatmárnémetiben végezte, 1908-ban itt kezdte meg teológiai tanulmányait is. 1912. június 29-én szentelték fel a szatmári székesegyházban. Segédlelkészként (káplánként) szolgált Szerednyén, Tibán (Szlovákia), Ungváron, kisegítő lelkészként pedig 1915-től Őrdarmán (ugyanitt lesz később plébános). Itt érte a trianoni békediktátum, melynek értelmében plébániája a fiatal csehszlovák államhoz került.

A 30-as években Mécs László költővel és Mondi Miklós görög katolikus esperessel együtt az egyházközségeket járták és irodalmi kultúresteket tartottak a híveknek. Ennek során Mécs László nagyszerűen szavalt saját verseket, Mondi Miklós pedig a maga írta elbeszéléseket, meséket olvasta fel.

1941-ben a Szatmári Egyházmegye Felső-ungi Kerületének esperesévé nevezték ki, de egészen 1945-ig továbbra is Őrdarmán szolgált. Kárpátalján ekkor 48 latin szertartású pap tevékenykedett. Október 10-én közülük az elsők között - Tindira Ernő bárdházi és dr. Tóth József szerednyei plébános mellett - Lőrincz Istvánt is letartóztatták. Ismeretes egy levél ez év őszéről, melyet a szatmárnémeti püspökségen írtak, s melyben már halottnak hitték. Bár nem egészen tisztán olvasható az írás, a lényeg kivehető: "L. Pistát a hírek alapján mi már el is temettük." November 9-i keltezéssel azonban ismeretes egy másik levél, melyet maga a szatmári püspök, Scheffler János írt Pásztor Ferenc beregszászi esperesnek. Ez így hangzik: "Nagyon sajnálom szegény Lőrincz Istvánt, és most már főleg őérette végzem a XXXII. számú oratio pro captivist" (Könyörgés a foglyokért). Tehát a szatmári püspökségen ekkor már tudtak sorsáról, hollétéről.

1946. január 29-én ítélték el, három évi javító- munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre. A távoli Szibériában töltötte le büntetését, ahol többek között juhokat őrzött. Mivel büntetését már 1945-ös letartóztatásának napjától számították, 1948. október 10-én szabadulnia kellett volna, de még évekig nem engedték haza.

1953-ban, Sztálin halálát követően kérvényezte szabadon bocsátását, de ennek még ekkor sem tettek eleget. Csak jóval később került haza, amikor is a hruscsovi érában megkezdődött számos korábbi bírósági ítélet felülvizsgálata, valószínűleg 1956 nyarán.

Kárpátaljára történő hazatérését követően nem térhetett vissza előző szolgálati helyére, Őrdarmára, mivel időközben az ottani templomot bezárták. Az egyik közeli településen, Kincseshomokon telepedett le, mely rendelkezett egy kicsiny templommal. Mint Béla atya elmondta, valószínű, hogy itteni munkásságához állami engedélyt kellett kérnie. Elmondható, hogy szerencséje volt, hiszen mint arra számtalanszor volt is példa - pl. Bujaló Bernát atya esetében - a lelkipásztor nem mindig kapta meg a hivatalos állami engedélyt. Az új rendszer egyházellenes lépései következtében számos környékbeli templomot zártak be. A működők ellátására mindössze 3-4 pap jutott, így nagy a valószínűsége, hogy Lőrincz atya a homoki egyházközségen kívül más környékbeli gyülekezetek híveinek szolgálatát is ellátta.

1958-ban, hazaérkezését követően az ungvári és a nagyszőlősi főesperessel, valamint a huszti és a munkácsi esperessel közösen újévi, ún. lelkiismeretet figyelmeztető levelet írt a papsághoz. 1960 körül ő volt a vezetője annak a Beregszászba küldött papi bizottságnak, melynek feladata különböző ügyekben a hívekkel való konzultáció volt.

Mint Bohán Béla atya elmondta, 1967-ben személyesen is találkozott Lőrincz atyával Budapesten. Tekintve, hogy akkoriban már engedélyezett volt a rokonlátogatás, nagy a valószínűsége, hogy ő is így utazhatott ki Magyarországra. Ugyanis nagykárolyi születésű lévén nem elképzelhetetlen, hogy voltak testvérei, rokonai, akik a történelem gyászos, világháborús éveiben az anyaországban telepedtek le. Így megkaphatta a szükséges engedélyt, s kiutazhatott az anyaországba.

Budapesten a Rokolya utcai templomban Lőrincz atya szentmisét tartott. Ezt követően számos magyarországi pap előtt beszámolt a Kárpátalján fennálló helyzetről, az egyre aggasztóbb állapotokról. Kiemelten szólt arról, hogy egyáltalán nincsen megoldva a papi utánpótlás. Beszámolt az ebben a kérdésben az állami szerveknél tett látogatásáról is, melyen a hatóságok cinikusan a következőket válaszolták neki: "Majd úgy járnak, mint a bölények: kihalnak."

1962-ben tartotta aranymiséjét, 1972-ben gyémántmiséjét. Ugyanakkor különösen emlékezetes - kárpátaljai viszonylatban is -, hogy 1977-ben vasmisét is tartott. (A kárpátaljai római katolikus papok közül ezt a misét csak a mezőkaszonyi Károlyi Lajos tartotta.) Rá egy évvel, 1978. június 24-én halt meg Homokon. 1990-ben rehabilitálták.

Arról, hogy milyen ember volt, Béla atya így vélekedett: "Igazi, méltó szolgája volt egyházának. Tudott az emberekkel beszélni, tisztességesen vezette a velük folytatott, ún. békítő tárgyalásokat. Az emberek megbíztak benne, és ezzel a bizalommal soha nem élt vissza. Nagy érdemei voltak a különböző búcsújárások megszervezésében, mindez igen népszerűvé tette. Talán ez a népszerűség, a szolgálat következtében a figyelem középpontjába való kerülés volt az oka annak, hogy 1945 őszén az elsők között tartóztatták le."

Fischer Zsolt