Régi dicsőségünk egy darabkája

A munkácsi sörgyár 300 éves történetéből

2009. április 10., 10:00 , 430. szám
Régi sörcímkék

II. Rákóczi Ferenccel kapcsolatban ritkán említik, hogy messzelátó gazdaságpolitikus is volt. Törekvéseinek eredményeként jött létre a Munkács külterületén, Podheringen létesített sörfőzde is, amely megyénk egyik legrégibb iparvállalata. A gyár átélt számos társadalmi átalakulást, több háborút, gazdasági kríziseket, rendszerváltozásokat, de úgy tűnik, nem tudott ellenállni a mostani politikai és gazdasági reformoknak. Már 12 éve nem főznek sört a Latorca partján...

Az alapítólevelet a nagyságos fejedelem 1701. március 1-jén írta alá Munkácson. Ez a három évszázados dokumentum műszaki pontosságával bizony megszégyenítheti nem egy mai állami intézet általános rendelkezéseit. A fejedelem egész Podheringet felmentette a robot alól, ugyanakkor a fejedelmi sörfőzőfalu köteles volt ellátni munkaerővel az üzemet. Rákóczi Ferenc nagy gondot fordított a nagyüzemi sörgyártásra, amiről pontos utasításai tanúskodnak. Először is megbízható embereket választott a vállalkozás lelkiismeretes vitelére. Az alapítólevélben hű emberét, Ede Hofzahlmeistert nevezte ki az üzem élére, akinek titulusa udvari fizetőmester volt (ma talán gazdasági igazgatónak mondanánk). Magának a fejedelemnek tartozott ő beszámolni, aki így megteremtette annak lehetőségét, hogy állandóan figyelemmel kísérhesse üzeme fejlődését, problémáit. Külön utasítás rendelkezik a csapszékek felállításáról, a csempészett sörök elkobzásáról stb.

1728-ban Rákóczi birtokai, így a podheringi sörgyár is a Schönborn grófi család tulajdonába kerültek. Sokan ezt a dátumot a sörgyár második születésnapjaként emlegetik. A következő 216 évben a Shönborn család nagy hangsúlyt helyezett a gyár műszaki fejlesztésére, a termelés növelésére. Míg a XVIII. század elején a sörfőzést faedényekben, kézi erővel végezték, a grófi gyárban fokozatosan megjelentek a fémből készült felszerelések, a gőzkazánok, gőzgépek stb. A gyárnak már 1890-ben saját vízturbinás áramfejlesztő állomása volt a Viznicei patakon (ilyenekről álmodozunk ma!).

A sörgyártáshoz a megfelelő műszaki felszerelés mellett nélkülözhetetlen a jól betanított, tapasztalt szakembergárda. A grófi gyárban nagy súlyt helyeztek ezekre a tényezőkre. Sok podheringi családban apáról fiúra szállt a sörgyártás hagyománya és titka. A "mi sörgyárunk" – mondogatták büszkén a helyiek.

Bacsó István visszaemlékezéseiből: "A grófi gyárban dolgozóknak mindennap két liter sör járt. Azt a sört a munkás megihatta munka után, hazavihette, vagy egyszerre vehetett ki egy nagyobb összegyűlt mennyiséget. Akit azonban ittasan láttak a munkahelyén, attól megvonták a söradagját. Ez a hagyomány 1947-ig létezett, akkor megszüntették. Senki sem gondolt arra, hogy addig a munkásnak nem kellett azon törnie a fejét, hol dughatja el, hogyan lophatja el a gyár termékeit. "

Az 1900-as évek elején a gyár évente kétmillió liter sört gyártott. Szinte folyamatos volt a modernizálás és átalakítás, mert csak ez biztosíthatta a munkácsi sör kitűnő minőségét és versenyképességét.

A gyár területe egykor ápolt park volt. A mostani gyárkapu és az üzlet helyén csinos, kényelmes sörkert (vendéglő) ékeskedett. A sörkedvelőknek kitűnő szabadidőprogramot és pihenést biztosított a kuglipálya, a tánctér, a jó néhány kényelmes kártyaasztal a vén gesztenyefák alatt. Kitűnő ászoksöröket, pikáns sörkorcsolyákat kínáltak itt romantikus cigányzene kíséretében. Még a második világháború éveiben sem állt le a termelés.

1944 végén a vállalatot államosították – a legendás gyár harmadik tulajdonosa a szovjet állam lett. Egy nagyon szép, jó felszerelt sörgyárat "örökölt" a Schonborn grófoktól az állam, amely az 1950-es évekig a Szovjetunió legjobb sörgyárai közé tartozott, sok részlege egyedi volt az akkori sörgyárak között.

Bacsó István visszaemlékezéseiből: "Amikor 1960-ban odakerültem, még rendeltetésszerűen működött a gyár csodálatos lovardája, amelyben rendkívüli munkabírású, gyönyörű muraközi lovakat tartottak. Délceg kocsisok stráfszekereken hordták a sört Munkácsról Nagyszőlősre, Beregszászba, Ungvárra stb. A hordókra egy-egy darab jeget tettek, hogy szállítás közben is hidegen tartsák a sört. Amikor később elterjedtek a gépkocsik, a gyár kénytelen volt "leépíteni" a lovakat. Ha jól emlékszem, az istálló épülete máig megvan, igaz, átépítve. Különlegességét jelzi, hogy amikor Szergej Bondarcsuk Szerednye mellett forgatta híres filmjét, a Háború és békét, az úgynevezett kremli lovardából hozatott moszkvai lovakat is a sörgyár istállójában helyezték el."

A szovjet rendszerre való átállás komoly problémákkal járt. Az irányítás minisztériumi központosítása, a szigorú tervgazdaság nyomása alatt a podheringi sörfőzőgárda sokáig próbálta folytatni a munkát az elsajátított "régi" szaktudás és munkaszemlélet alapján, de ez bizony nem mindig járt sikerrel. Abban az időben nem a pénzhiány jelentette a gondot, hanem a majdnem beszerezhetetlen nyersanyagok és berendezések, a hiányos szaktudás.

Bacsó István visszaemlékezéseiből: "A háború utáni felsőbb területi vezetőknek feltűnt, hogy néha egész családok dolgoznak a gyárban. Azt mondták, összeegyeztethetetlen a szocialista morállal ez a családiasság, ezért sokakat elbocsátottak. Nem értették meg, hogy a sörfőzés titka apáról fiúra szállt ebben a közösségben. Az itteni szakemberek elismertségét jelzi, hogy a cseh származású fő sörfőző mester, Anton Vrbota, aki még 1944 körül hagyta el Munkácsot, később a Kőbányai Sörgyár fő sörfőzője lett. A fia itt maradt, ő folytatta apja munkáját."

Így is sikerült majd mindegyik üzemrészleget bővíteni, modernizálni (a lehetőségekhez képest). 1974-ben a gyár majdnem 26 millió liter sört produkált, ami hatszorosa volt az 1945-ös termelésnek. Ez az államnak több mint 9 millió rubel adóbevételt jelentett, ami a megye akkori költségvetésének igen jelentős része volt.

A fentről jövő utasítások nemcsak egyre növekvő mennyiséget követeltek, de meghatározták azt is, hogy milyen és mennyi alapanyagot lehet felhasználni, amit elsősorban a minőség sínylett meg. Például 100 liter sör gyártásához kétszer-háromszor kevesebb komló felhasználását engedélyezték, mint amennyit a szomszédos csehszlovák kollégák használtak, az ászokpincében a sört a megszokott 45 nap helyett csak 11 napig érlelhették, mert sürgetett a "plán", azaz a terv stb. Érthetetlen volt az is, miért kellett 90 százalékban ún. Zsigulivszke sört gyártani (a távoli Volga menti gyár "receptje" alapján). A régi "grófi" recepteket nem lehetett alkalmazni. Csak nagy nehézségek árán engedélyezték (kis tételekben) a Kárpáti sör gyártását. De még ebben a reménytelen helyzetben is sokszor kaptunk magas elismerést a kijevi és moszkvai kiállításokon.

Egy iparvállalat sikere minden időben a vezetőtől (tulajdonostól), annak szakmai hozzáállásától függ. A sörgyárban a szovjet idők alatt 17 igazgató váltotta egymást. Senkit sem szeretnék megsérteni, de voltak közöttük, akik igen távol álltak a sörgyártástól. Mellőzve a szakemberek véleményét, nem helyeztek kellő súlyt a gyártási problémákra, a műszaki felújításra, ami végeredményben a berendezések és épületek nagy részének lerombolását, a technológia teljes összeomlását eredményezte...

Bacsó István visszaemlékezéseiből: "A gyárban egyedi vasbeton tankokban érlelték a sört, amelyek Európában is párjukat ritkították. Az 1930-as években épült tartályokat speciális gyantával vonták be, hogy az ital ne érintkezzék a betonnal. Ezt a gyantabevonatot persze rendszeresen karban kellett tartani. Az egyik igazgatónak, akit nem éppen szakértelme miatt neveztek ki erre a tisztségre, felajánlották, hogy gyanta helyett egy akkoriban modern festékkel vonják be a tartályokat, ami majd feleslegesé teszi az állandó karbantartást. Igen ám, csakhogy míg a gyanta elasztikus volt, a betonra felvitt festékréteg csakhamar megrepedezett, és a sör kezdett elfolyni."

A podheringi sörgyárnak napjainkra negyedik tulajdonosa lett – már tíz éve részvénytársaságként működik. Azonban egyelőre a privatizáció sem javított a helyzeten, sőt 1996-ban megszűnt a sörgyártás. Jelenleg a részvénytársaság csak malátát termel (más sörgyár részére) és egyéb kisegítő tevékenységgel foglalkozik.

Amíg mi a több száz éves múlt felett búsongunk, világszerte sok cég (például cseh és német sörgyárak) céltudatosan, reklámként hasznosítja a dicső múltat. Reméljük, egyszer sikerül helyreállítani a régi, klasszikus technológiákon alapuló munkácsi sörgyártást; már csak azért is, hogy Kárpátalja egy újabb turisztikai látványossággal gazdagodjék, s hogy visszaszerezzünk egy védjegyet, egy kicsiny darabkát régi dicsőségünkből.

Bacsó Istvánnak, a munkácsi sörgyár egykori (1960-1970) főmérnökének írásából és visszaemlékezéseiből összeállította: Kacsur Gusztáv