Békés Pál: Aki szeret mesélni és történeteket írni

Beregszász vendége volt Békés Pál író, számos regény, novelláskötet, meseregény, színdarab és forgatókönyv szerzője, akit többek között József Attila- és Márai Sándor-díjjal is kitüntettek, s aki az aktuális irodalmi divatokkal szemben következetesen a hagyományos történetmesélés hívének vallja magát.

- Egyik méltatója azt mondta, hogy ön mindig szembe ment az éppen divatos irányzatokkal. Véletlen volt ez a szembehelyezkedés vagy szándékos?

- Első írásaim megjelenésétől, a nyolcvanas évek elejétől Magyarországon az úgynevezett szövegközpontú irodalom uralkodott, ami egyfajta ellenreakció volt az akkoriban kötelezően elvárt szocialista realizmusra. Igen sok kortársam ebbe az irányba indult el. Ez az ellenreakció nem a történetmesélésre, hanem a szöveg önértékeire, a nyelvi játékok sokaságára összpontosított. Én nem ebben az irodalomideálban találtam meg magamat. Később érzékelnem kellett, hogy körülbelül a kilencvenes évek közepére ez a felfogás majdhogynem ugyanolyan kötelező érvényű lett a magyar irodalomban, mint korábban a szocialista realizmus volt; persze nem a politikai kényszer, hanem az irodalmi közhangulat hatására. Nagyon nehéz volt például fiatal íróknak más úton elindulniuk. Rám nézvést is rengeteg hátránnyal járt, hogy nem ezt az irányt követtem. Bizonyos értelemben magamra maradtam, nem kerültem be különösebben a divatos irodalmi körökbe. Ez az elszigeteltség csak az utóbbi időben oldódott fel, változott meg érzékelhetően, azaz ismét fontosabbá vált a történetközpontú irodalom. Szó nincs róla, hogy bármit megbántam volna. Tudomásul veszem, hogy noha mindig azt írhattam, amit akartam, mintegy 15 év az életemből bizonyos értelemben nehezített körülmények között zajlott le. Számomra azonban az a legfontosabb, hogy az olvasókkal mindig békében voltam, azaz ez a fajta kiközösítettség csak az írók, irodalomkritikusok egy része felől létezett.

- Egy időben az is meglehetősen különösnek tűnhetett, hogy elismert prózaíróként a meseírással is megpróbálkozott, ami csak manapság vált ismét divatossá. Miért vágott bele?

- Túl az ötvenen tárgyszerűen megállapíthatom, hogy nem voltam és nem vagyok divatos író. Hogy mibe vágok bele, mivel próbálkozom, azt sem pro, sem kontra nem befolyásolja a divat. Számomra magától értetődő, természetes kettősség, hogy gyerekeknek és felnőtteknek is írok. Valahogy velem történetek történnek és én azokat minden mellékes szemponttól függetlenül szeretem megírni. Ezenkívül legfeljebb azt tartom fontosnak, hogy olyasvalamit írjak, ami többek érdeklődésére tarthat számot, ami elolvasható. A mai magyar irodalomban alkalmanként olyan szövegekkel is találkozom, amelyekről az a benyomásom, hogy nagyon nehezen követhetők, épp ezért egy szűk közönség számára íródtak. Ez engem kevésbé vonz.

- Szeret mesélni?

- Igen. Ráadásul úgy gondolom, hogy a hallható emberi szó legyőzhetetlen vonzerővé válik, ha jól mesélik a történeteket. Én alapvetően a történeteket kedvelem - akkor is, ha írok, akkor is, ha másra figyelek oda. A történet feldolgozásának módja azután ezerféle lehet.

- Fontos, hogy az elmesélt történetekben miként keveredik fikció és valóság?

- Nem tudom elkülöníteni a fikciót és a valóságot. A kettő tökéletesen összeforr, kiegészítik, feltételezik egymást. Nem létezhet egyik a másik nélkül. A legelvontabb, legabsztraktabb történetnek, szövegnek, szövegszövetnek is van valóságalapja, és a legvalóságosabbnak, legnyersebbnek tűnő történetnek is van fikciós eleme. Ezzel együtt számomra úgy otthonos a prózaírás, ha alaposan megismerem azoknak az embereknek a világát, a történetét, akikről írni szeretnék, ha mindent megtudok az adott tárgyról. Igyekszem utánajárni a dolgoknak, könyvtárba járok, elolvasom, amit lehet. Ez persze semmit nem helyettesít, azaz nem a fikció helyett van. Azt az alapot szolgáltatja, amelyről elindulva írom a magam fiktív történeteit. Egy bizonyos idő után azután már nem tudom megmondani, hogy az adott könyvben mi valóságos és mi a fantáziám szüleménye, de azt hiszem, ez a történet szempontjából nem is fontos.

- Véleménye szerint milyen a mostani századforduló magyar regénye?

- Úgy gondolom, hogy az utóbbi években a magyar irodalom, ezen belül is elsődlegesen a prózairodalom egy nagyon jó korszakot él meg. Mostanában minden évben megjelenik egy-két olyan mű, amelyről azt gondolom, hogy hosszú távon is értéket jelent. Lehet, hogy valaki túlzásnak fogja tekinteni, de úgy gondolom, hogy egy bizonyos távolságból - ha még lesz, aki az irodalom iránt érdeklődik - mint aranykorra fognak visszatekinteni az utóbbi 10-15 évre.

hk