Derült égből...rokon

Amikor frigyre léptek, mindketten betöltötték már a harmincat. A sors szeszélye folytán előéletük is hasonló volt. Szüleik több éve elhunytak, s egyik részről sem hagytak a gyerekükre sem ingó, sem ingatlan vagyont. Saját erejükből kellett boldogulniuk. Egyikük munkásszállón, a másik albérletben lakott.

A házasságkötés után közös albérlet után néztek. Egyik ismerősük hívta fel a figyelmüket a szomszédjában lakó nénire, aki teljesen egyedül van, rokonai nincsenek, ezért egy olyan házaspárt keres, mely gondját viselné, ellátná a ház körüli teendőket. Ennek fejében ingyen lakhatnának nála.

Felkeresték a nénit, aki nem is bizonyult annyira éltesnek, hiszen csak hatvannegyedik életévét taposta. Már a bemutatkozó látogatáskor kölcsönös rokonszenv ébredt bennük, amely az együtt töltött további évek során egyre mélyült. Ebbe született első gyermekük. Amikor pedig a második is meglátta a napvilágot, a néni, akivel addigra nagyon bensőséges kapcsolatba kerültek, átengedte nekik a második szobát is.

Így éltek, békességben, egyetértésben. A második gyermek megszületése után azonban a házaspár döntött: ideje, hogy saját otthonuk legyen, ezért bankkölcsönt vesznek fel. Amikor ezt a szándékukat elmondták a néninek, tiltakozott: "Megszerettelek benneteket. Olyanok vagytok nekem, akár a saját gyermekeim. Rajtatok kívül senkim sincs. Legyen a tiétek ez a ház. Rátok testálom." A fiatalok nem ellenkeztek.

Közjegyzőileg hitelesített eltartási szerződést kötöttek, melyben a néni kijelentette, hogy halála esetén a ház a fiataloké. Ígérte, hogy biztos, ami biztos alapon ezt a szándékát végrendeletben is megerősíti. Erre azonban már nem került sor....

Kilenc évi együttélés után a néni végleg elszenderült. Megsiratták, tisztességgel eltemették. A közjegyzőnél bemutatták az eltartási szerződést és bejelentették igényüket a hagyatékra. Türelmetlenül várták, hogy leteljen a törvényben megszabott hat hónap, s közben azt tervezgették, hogyan fogják átalakítani, berendezni a lakóhelyiségeket.

Ekkor csapott le a derült égből... az ismeretlen rokon. Az ötven felé járó férfi vasárnap délután toppant be. A házaspár mérhetetlen megrökönyödésére elmondta, ő a néni unokaöccse és szeretné látni a nagynénit. Az első sokkból felocsúdva a házaspár hitetlenkedve faggatni kezdte a férfit. Kiderült, valóban a néni régen elhunyt bátyjának a fia, aki harminc éve disszidált, s azóta nem adott életjelt magáról. Kalandos úton végül Izraelben kötött ki, ahol le is telepedett. Írni, telefonálni sosem mert, hiszen az illetékes szovjet szervek hazaárulónak bélyegezték. Csak most szánta rá magát arra, hogy hazalátogasson. Amikor megtudta, hogy a néni két hónapja eltávozott az élők sorából, néhány percre elkomorodott. Elmenőben azonban határozottan közölte: igényt tart a házra, mert feltett szándéka, hogy végleg hazaköltözzön "ősei" földjére. A házaspár hiába mutatta a hiteles eltartási szerződést. A férfi kijelentette, az őt nem érdekli, ő a néni vérrokona, tehát jussa van az ingatlanra. Igényét másnap bejelenti a közjegyzőnek és ha kell, akár ölre-perre is viszi a dolgot.

A házaspár eddigi békés élete szinte kifordult a sarkaiból. Rettegve várják a hat hónapos igénybejentési határidő leteltét. Félelmüket és kétségbeesésüket az is tetézi, hogy a váratlanul felbukkant rokon, aki valóban benyújtotta a közjegyzőnek a ház iránti igényét és a megfelelő személyi okmányait, szinte nap mint nap megjelenik a ház előtt. Tüntetően meg is áll. És beszélgetés ürügyén kifaggatja a szomszédokat...

Tárczy Andor