Az antibiotikumok hőskora, tündöklése és mai problémái

Az emberiség az antibiotikumok felfedezését Sir Alexander Flemingnek (1881-1955) köszönheti. E jeles tudós hosszas kutatás után még 1928-ban jött rá, hogy a Penicyllium gomba törzsei olyan nedvet termelnek, amely elpusztítja az ismert bacilusok legtöbbjét. Ez lett a későbbiek során a világ köztudatába szenzációként berobbanó modern antibiotikum - a penicillin.

Istennek hála Fleming nemcsak megszállott tudós, de türelmes ember is volt. Szinte heteket-hónapokat tudott a laboratóriumában eltölteni. "Lusta" gombái csak hosszas noszogatás után kezdtek használható mennyiségű nedvet termelni, de ezt még el kellett különíteni, majd dúsítani, tartósítani. A feladat nehéz volt, mert addig járatlan utakon, szinte a sötétben tapogatózva dolgozott. Ráadásul csinos felesége sem nézte jó szemmel férje örökös elfoglaltságát, ezért minduntalan azon fáradozott, hogy elterelje figyelmét az "unalmas" gombáiról. Így Flemingnek azon is törnie kellett a fejét, hogy lehetne a feleség "zaklatásait" fájdalommentesen kivédeni. "Heuréka", jött az ötlet: felkérte legkedvesebb barátját, hogy kísérje el feleségét mindazokra a társasági eseményekre, ahová úrihölgy férfikíséret nélkül nem mehetett. A barát szófogadónak bizonyult, Fleming pedig rátalálhatott az áhított nyugalomra: kutatásai felgyorsultak. Mindezek után szinte egyazon napon nyert a tudós és veszített a férj. Élete párja elköltözött, s vigasztalóként vele tartott a jóbarát is. Fleming is így látta ezt jónak: nem tiltakozott, minden a feleség kívánsága szerint történt.

A válás után konok elszántsággal dolgozott tovább, de a pozitív eredmény csak nem akart megszületni. És jött az újabb ötlet. A munkálatokba bevonta két másik jóbarátját - dr. Howard Walter Florey-t és dr. Ernst Boris Chaint. A három tudós 1940 táján már a megtisztított és iparilag is gyártható penicillinnel rendelkezett. Az új szer klinikai megmérettetését London melletti belgyógyászati klinikák végezték el.

Önkénteseket nem volt nehéz találni, mindenki az új szerrel akarta kezeltetni magát. A klinikai eredmények fantasztikusak voltak. Persze a kissé naiv Fleming itt is majdnem pórul járt. A "barátok" minden dicsőséget maguknak követeltek. De a tudós irigylésre méltó elszántsággal küzdött a találmányáért - és győzött az igazság! 1945-ben Fleming, Florey és Chain megosztott Nobel-díjat kaptak.

A világ orvostársadalma diadalmámorban úszott. Az új szer minden szinten szinte mindent kezelt - gyorsan és tökéletesen.

Ki figyelt oda az 1950-es évek elején-közepén, hogy a klinikai eredmények a kezdeti adag tízszeresével-százszorosával tarthatóak? Hamarosan jelentkeztek az első döbbenetet keltő mellékhatások is. Az allergikus tünetek sokaságán kívül folyamatosan olyan bacilusok is kitermelődtek a betegek szervezetében, amelyek jobban fejlődtek, ha a sikeres gyógyszert kapták. Ráadásul veszélyes tulajdonságukat milliárdszám szaporodó utódaik is örökölték és hatványozva adták tovább.

Ám hamarosan piacra került a második, szintén csodaszerként kikiáltott antibiotikum - a sztreptomycin. Ezt egy Oroszországból az Államokba kibujdosott Waksman nevű orvos-mikrobiológus fedezte fel 1944-ben. A gyógyszert már 1950-ben lehetett iparilag gyártani és sokoldalúan felhasználni. Legnagyobb előnyévé az vált, hogy kezelni tudta a tüdőbajt - az intelligencia és a gyermekek könyörtelen vámszedőjét. Waksmanról még azt is érdemes feljegyezni, hogy elsőként mutatott rá, hogyan lehet más-más tulajdonságú antibiotikumokat előállítani és iparilag termelni.

Mindezért ő is Nobel-díjat kapott 1982-ben. A XX. század 70-es éveiben azonban a két, már matuzsálem korú csodaszerrel szinte senkit és semmit sem lehet kigyógyítani. És jöttek az újabbnál újabb antibiotikum-generációk, de egyben halmozódtak a velük járó problémák is. A sztreptomycinről, gentamycinről kiderült, hogy hallóidegszálakat elroncsolva végleges siketséghez vezetnek. Megint másokról meg az, hogy szinte lenullázza az ember immunrendszerét. Olyan antibiotikumok is léteznek, amelyek roncsolják a májsejteket, a vesét. Tönkreteszik az ember bélrendszerét, diszbakteriózist okoznak, mert elpusztítják nemcsak a káros, de a hasznos bacikat is.

Ezért az antibiotikumokat nem lenne szabad csupán tüneti kezelésként felelőtlenül, nem orvos által előírt adagban és ideig szedni, mert ezek a szerek olyanok, mint a kétélű kés: gyógyítanak, de ölhetnek is! Szakszerűtlen használatuk már a XX. század második felében oda vezetett, hogy a betegek körében egy veszélyes gombafaj ütötte fel a fejét. Ez okozza a Candidosist, amit egyre nehezebb gyógykezelni. A XXI. század elején igen nagy gondot okoznak az egész emberi társadalomnak a multiellenálló (multirezisztens) bacilusfajok, amelyek - sajnos - sikerrel veszik fel a harcot minden eddig legyártott antibiotikummal.

Mi lenne a megoldás? Azonnal le kellene mondani az antibiotikumok állattenyésztésben való felhasználásáról. Ne kerülhessen asztalunkra antibiotikummal gyógykezelt állatokból származó hús- vagy tejtermék.

Az antibiotikumokat csak okosan, megfontoltan, orvosi előírásra szedjük. Itt az ideje a homeopátiát, a fitoterápiát édestestvérként elfogadni és a felhalmozott tapasztalataikat intézményesen a betegek javára fordítani.

Dr. Kertész Árpád