Zsákmány

Karcsika már szinte legény. Most kezdi a harmadik osztályt. Augusztus középső két hetét falun töltötte a nagyszülőknél. Hadd izmosodjon, gyűjtsön energiát a friss levegőn, amíg még igazán melegít a napsugár. Kapcsolódjon ki, szusszanjon nagyot az erőpróbáló tanulmányok kezdetéig.

Eltelik néhány nap. S láthatóan unatkozni kezd. Hiába, itt nincs számítógép, internet. Még műholdvevő antenna sem...

Apó észreveszi, eltöpreng. Valamit barkácsolni kezd. És meglepi Karcsikát egy komoly fegyverrel. Egy mesterlövész kezébe való igazi messzehordó parittyával. A fiú felcsillanó szemmel veszi kézbe a csúzlik eme remekét. Fája, villája erős, rugalmas mogyoró, gumija sem ám amolyan gatya, bugyi korcába való silányság, hanem valódi tejgumi (jó sokáig matatott utána az öreg sufni mélyén). "Lövedéktartója" is gondosan szabott, erős bőrből való.

Menne, rohanna a kölyök, hiszen várják a végtelen vadászmezők. De apó előbb még néhány fontos használati utasítást ad. S az intelmekről sem feledkezik meg. Tyúkra, kacsára, libára nem lövünk. Mert ez a házi szárnyasok elleni súlyos merényletnek minősül és büntetést vonhat maga után. Akár kéz- vagy botrátételt is. Az énekes madarak is érinthetetlenek. A varjak ellenben... Nos, ők nem danolásznak, velük lehet kísérletezni.

A fiú buzgón bólogat, de lábaiban már ott remeg a rohanhatnék. Az engedélyt megkapja, elviharzik. Kavicsokat gyűjt. Az első nap teljes kudarc. A varjak seregestül nyüzsögnek a tarlón, az akácfákon. A lőtávolság is megfelelő. De, talán a célzással van baj, vagy gyenge még a fegyverismeret, mert egy károgó sem akar a repülő kő elé állni, szállni.

Este papó nyugtatgatja, mondván, mindent szokni, gyakorolni kell. Karcsika a parittyát a párnája alá rejti. Arról álmodik, hogy másvilágra szenderített varjak tucatjával tér haza.

Ám másnap délig megint nem akad "áldozat". Búsan kullog a ház felé. Legszívesebben nem is kerülne a nagypapa szeme elé, de gyomra ebédre korog. A kert végében néhány percre leül a diófa alá. Fent, a legmagasabb ághegyen két szarka perlekedik. Elő a csúzlit, a leggömbölyűbb lőszert. Cél. Tűz! És... Diadal! A hangosabb fehérbegyű összecsapja a szárnyait és hangtalanul zuhan lefelé. Egyenest a vadász lábához.

Karcol a málnabokor tüskéje, szálkákkal támad a deszkapalánk. De ki bánja! Papó mosolyog, s mamó, aki korábban a csúzli láttán igencsak összevonta a szemöldökét, most csak annyit mond: "Ezért nem kár! Eleget abajgatta a naposcsibéket."

Másnap a fiú bekapkodja a reggelit és rohan a vártára. Viszont már délelőtt hazatér. Elszontyolodva, lesütött szemel. A nagyi a boltban. Papó kíváncsian nézi.

- Meglőttem - szepegi Karcsika.

- Mit, fiam? A szarka párját?

- Nem, nem azt. Hanem a Bori néni kakasát... Kint járkált a kertek alatt. És nekem támadt...

Apó már-már felfortyanna. De aztán elgondolkodik. Egyrészt, mert itt jogos önvédelem esete forog fenn. Másrészt, mert...mert hajdanán, suttyó korában ő is sokat leselkedett a falu kacsaúsztatóját környező nádasban. S azokat a madarakat, amelyeket parittyavégre kapott, a legnagyobb jóindulattal se lehetett volna vadaknak nevezni...

- Rendben van. De a kakast visszavisszük Bori néninek. Ha nem kell neki, kifizetem az árát. Te pedig bocsánatot kérsz! Hova dugtad el? Az ól mögé?

A baromfiudvar elöljárója tényleg visszavonhatatlanul kimúlt. Az öreg nyakon ragadja és átballagnak a szomszédba.

Apó elmagyarázza a történteket. Karcsika bűnbocsánatért esedezik. Bori néni pedig... Édeset kacag.

- Egyet se bánjátok! A jövő hét végére amúgy is a fazékba szántam. Le akartam vágni. Mert annyira elvadult, hogy még nekem is nekem jött, mihelyt csak kiléptem az udvarra...

Gerzsenyi András