"Szereted még a halat?"

Tóni csavargó volt. És otthontalan. De hajlékkal, pontosabban vacokkal azért rendelkezett. A lakótelepet és az ottani óvodát melegítő fűtőház gépésze juttatott neki egy zugot meg egy bolhás matracot a kazánok tövében. Tóni ezt a menedéket és a nyoszolyát hallal és borral hálálta meg. A pikkelyeseket ő maga fogta. A bort pedig az uszonyosokért kapta csereáruként vagy az azokért kapott pénzből vette.

Napjai java részét ugyanis a folyónál töltötte. És halakra lesett. De nem ám horogra tűzött csalival. Hanem tükörhálóval. Azaz, minek szépítsük, orvhalászott. Mind a négy évszakban. A vizet ismerte, készsége sem hagyta cserben, így mindahányszor legalább két-három kiló, foszforban gazdag vízi lénnyel tért meg a lakótelepre. A halakon azon nyomban túladott. Állandó vevői voltak. Közöttük például a műszőke büfésnő, a postafiók alkalmazottai, a vidéken szőlőskerttel rendelkező, s ebből kifolyólag háziborral kufárkodó nyugdíjas. Ha valamilyen nemesebb halfajta, úgymint márna, csuka, nyurgaponty, esetleg fogas akadt a hálójába, azt általában a szintén a lakótelepen élő városi tanácstagnak vitte. A képviselő nem volt szűkmarkú. Tóni egy-egy ilyen alkalommal annyi pénzt kapott, hogy több napig megélt belőle. S ilyenkor a vizek lakóit sem abajgatta.

Szeptember elején Tóni váratlanul eltűnt. Köddé vált. Nem mutatkozott sem a kazánházban, sem a büfében. Három hét telt el, de nyomát sem látták.

A folyó kanyarulatánál a víz partra vetett egy férfi hullát. Nem volt épületes látvány. A rajta lévő szakadozott széldzseki zsebében találtak egy zsírfoltos, egérrágta személyi igazolványt. A Tóniét. Becitálták hát a telep lakóit azonosítás végett. A hulla már csak foltokban maradt épen. Az arca szintén. Itt-ott még látszott rajta borosta. Tóni sem volt éppen csupaszképű. És az ismeretlen termete is megegyezett Tóniéval. Az egyik postáskisasszony pottyantott néhány könnyet, a nyugdíjas szipogott, a tanácstag pedig lekonyult képet vágott (azon morfondírozott, hogy ezután kitől fogja majd ilyen olcsón beszerezni a töltött csukához elengedhetetlen alapanyagot).

A hatóság pedig lezárta a személyazonosítási eljárást. A tetemet közpénzen elhantolták.

Újabb hetek teltek el. Már a mindent megmotozó hideg szelek is megérkeztek és kezdték pőrére vetkőztetni a tiltakozó fákat. A büfésnő a kezét melegítette az olajradiátornál, s közben az ablakon át a lebontott terasz hűlt helyét bámulta.

Az ajtó kicsapódott. Egy ismerős alak imbolygott be rajta. Kilétét borkarcolta hangja még egyértelműbbé tette.

- Hé, Irénkém! Szereted még a halat? Hoztam neked néhány remek példányt. Olyan frissek, hogy még most is fickándoznak. Mi van? Már nem is köszönsz?!

Irénke szemei elkerekedtek. Elalélt. Feje nagyot koppant az olajradiátor tetején.

Tóni, mert ő volt a maga teljes valóságában, az ájult asszony mellé rakta a halakkal tele műanyag szatyrot. A pulthoz csoszogott és kiszolgálta magát.

...Később elmesélte, hogy eltűnésének napján tényleg együtt orvhalászott a cimborájával (a halottal), aki Tónival ellentétben késő estig a víznél akart maradni. Tóni déltájban elköszönt tőle, s nála hagyta a dzsekijét, hátha a szürkület után hűvösebbre vált az idő. Halászzsákmányát elígérte és el is vitte a vasútállomás mellett lakó ismerősének. A halért kapott pénzből betért a vasúti csehóba, ahol összefutott egy távoli járásban élő másik ismerősével, aki meghívta, töltsön nála néhány napot. Tóninak nem volt semmi ellenvetése. Együtt szálltak fel a vonatra. Az ismerőse annyira jól tartotta, annyira marasztalta, hogy csak most tudott elszabadulni...

Gerzsenyi András