Éjjel a proszektúrán

2010. január 1., 09:00, 468. szám

Mord hely. Kietlen. Az elmúlás hidegével telített. A megyei kórház proszektúrája.

A borzongató miliőt mégis "kedélyesebbé" teszi valami. Azaz, valaki. Sztyopa. Ő a boncterem igazi gazdája. Afféle mindenes itt. Takarít. Karbantartja az eszközöket. Fényesre lúgozza a berendezést.

Sosem panaszkodik. Teszi a dolgát. Mert valakinek ezt is el kell végezni. Ez is munka. Néha olyan nagy benne a tenniakarás öröme, hogy halk dúdolgatásba fog. A hely szelleméhez illetlen módon.

Ennek a lallázásnak, ami inkább csak zümmögés, a jóleső tüsténkedés mellett más kiváltó oka is van. Hogy mi, azt Sztyopa borvirágos orra és szeszpuffasztotta arca rögtön elárulja. De ezt a kórház személyzete s közvetlen felettese, a boncmester úr, elnézi neki. Egyrészt, mert ténykedése ellen még soha nem merült fel kifogás. Másrészt, mert - s ebben mindenki egyetért - ezen a helyen nemhogy sokáig, de egy hónapig sem lehet kibírni tekintélyesebb mennyiségű tütü nélkül.

Sztyopa egyébként jólelkű. Szolgálatkész. És békés természetű. Még több pohár hangulatjavító után sem jön rá a kekeckedés. A kötekedhetnék. Ilyenkor is mindenkire mosolyog. Bár mosolya egyesek szerint inkább fintorgásnak tűnik.

Néha előfordul, hogy a nehéz szolgálat után haza sem megy. Szundít néhány órát a proszektúrája valamelyik sarkában.

...Így történt ez azon az éjszakán is. A folyékony "vacsora" elfogyasztása után Sztyopa "megágyazott"... az egyik boncasztalon. Párnaként a karját rakta a feje alá. Takaróul vattakabátját húzta magára. Pár perc múlva már aludt is. Horkolás, pisszenés nélkül. Csak a nyeldeklője járt fel s alá. Minden bizonnyal holmi nyakolaj kellemes lecsorgásáról álmodott.

Éjfélhez közeledvén a gyógyintézet egyik kórtermében egy páciens jobblétre szenderült. A végleges eltávozás megmásíthatatlan tényének megállapítása után az ügyeletes orvos két ápolónőre bízta, hogy az elköltözöttet juttassák el a boncterembe. Valójában nem is nővérkék voltak, hanem egyetemi hallgatók. Medikák, akiket betegápolói gyakorlatra vezényeltek a kórházba.

A feladattól kissé idegenkedve tolták a kerekes ágyat a felvonóig. Az alagsorba érve pedig tovább az egyre kevésbé megvilágított folyosón. Ódzkodva nyomták le a proszektúra dupla ajtajának a kilincsét. Igyekeztek minél kisebb zajt ütni és minél gyorsabban teljesíteni a küldetést. Sietve gördítették a kerekes ágyat és terhét a szekrénysor mellé. Közben félve sandítottak a három rémes asztal irányába. Megkönnyebbülten fordultak kifelé, amikor...

...Amikor Sztyopa, akit aludtában elfogott a mindig benne munkálkodó szomjúság, hirtelen felült. És kezeit széttárva nagyot nyújtózott. A gyér fényben karjainak árnyéka óriásira nőtt a medikák feje fölött...

Gerzsenyi András