Megverem a csizmám szárát...

Múltunk tárgyai

2010. február 12., 09:00 , 474. szám

Egykor csizmahordó nemzetnek tartottuk magunkat, aztán kikoptunk belőle, mint annyi minden másból is.

Már honfoglaló őseink is csizmát viseltek; igaz, az a lábbeli nemigen hasonlított kései leszármazottaira, azokra például, amelyeket nagyapáink viseltek. Lovas ük-ükapáink csizmája bőrből, bagariából készült vagy nemezből, puha talpú és felkunkorodó orrú volt, amelynek szárát oldalt varrták össze. Belső-Ázsiában még ma is megtalálható ez a forma. A honfoglalás idején a magyar csizmának már sarka is volt, hogy a kengyel hátracsúszását megakadályozza.

A csizma szóra szerb-horvát közvetítéssel tehettünk szert, magát a modernebb lábbelit pedig közvetlenül a törököktől vehettük át még a 15. század végén, illetve a hódoltság első évtizedeiben, amikor - talán éppen a török hódítók szolgálatára - hirtelen megugrott Magyarországon a csizmadiák száma.

A csizmát, a saruval ellentétben, kifordított állapotban varrta mestere. A kész felsőrészhez a talpat sarokig varrta hozzá, és csak miután színére fordította a lábbelit, kívülről fejezte be a sarokvarratot. A kifordíthatóság érdekében a csizma orrát hegyesedőre szabták, ezért - már kifordítva - az orr kissé felfelé hajlott. Miután a keményebb szárbőr különösebb rögzítés nélkül is viselhető volt, az álló szártetőt térd felé kerekítve vagy szív alakban fejezték be. A csizma aránylag vastag talpa a tüskékkel belevert orr-, talp-, a 2-3 cm magas sarokvasalást és a patkókat is elbírta.

A 17. században már jelentkezett a "teöreök munkáju" és "magyar munkaju" csizmák közötti különbség. Az 1686-os sátoraljaújhelyi artikulusokban még törökös: "egy varrással tódás nélkül, sima sarku, egyenes talpu" csizma varrását kívánták meg a mesterjelölttől, amelyek sárga és veres karmazsinból, sárga és fekete kordovánból férfiak és asszonyok, de apró gyermekek számára is készültek. A korabeli öltözködési rendelet ugyan előírta, hogy a "Parasszthi rend, akar Mester Ember, akar Mester legeny, es Aszony, Karmasia vagy Kordovan börbül, csizmat ne mereszellyen viselni", a görög kereskedők boltjaiban azonban nemcsak a kötésben árult finom török bőröket, hanem törökországi kordováncsizmákat és a fenti tilalom alá nem eső, silányabb szattyáncsizmákat is bárki beszerezhette.

A törökös csizmákhoz képest a "magyar munkáju" talán engedett a 18. században újra erősödő nyugati hatásoknak. Esztergomban, Losoncon a csizmadiák a fasarkú csizmával a "Régi Magyar Módra, azaz Stékli nélkül" valót állították szembe, és a német vargáknál a "Magyar csizma Németh fejre" készült. Az ő révükön a csizmát "fontos talppal", sarkosan is varrták, fejét toldással, persze nélküle is alakították, halzsírral kezelt bőrből is szabták, szárát merevre is bélelték, s terjedtek a különféle nyugati szármegoldások is. Újításként ekkor érkezett hozzánk a francia előkelőségek egykori kiváltsága, az általában fekete lábbelin a piros sarok.

Ugyancsak a francia udvarból indult és ekkor teljesedett ki nálunk a sarkantyús csizma mániája. Hiába igyekeztek tiltani a parasztságtól, mondván, hogy "az olyan sarkantyú nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra és kényességre vall, amelyet az Isten törvénye tilt", mihelyst a tehetősebb köznép csizmában járt és felkötötte a sarkantyút, követte a paraszt- és pásztornép is, és különösen tánc közben élvezte a sarkantyúk pengését. A sarkantyút szíjakkal kötötték a csizma sarkára, vagy rászegezték. 1745-ben a karcagi Kátainénál "tilosban járó" Tóth Miska sarkantyúja nyilván szegezett volt, mert ruhával kellett bekötni, "hogy ne peregjen".

A XIX-XX. század fordulóján Európa nyugati országaiban már csak egyes sportokhoz, katonai öltözetekben vagy bizonyos munkákhoz használták a csizmát. A korabeli Magyarországon viszont valamennyi társadalmi rétegben közkedvelt volt, sőt oly általánossá vált, hogy már a cselédség járandóságai között is szerepelt.

A régi és új ismeretek, szokások, igények keveredése másként jelentkezett az ország különböző tájain. Könnyebb borjú-, kordoványcsizmában járt például a Nógrád megyei Verőcze férfinépe és az asszonyok közül a szegények, a módosabbak harisnyát, cipellőt hordtak. Nem csoda, ha a kevéssé tehetős ipolysági palóc lányok "A' sárga vagy piros csizmát sáros időben addig viszik hónok alatt, míglen olyan helyre nem érnek, a'hol azt minden kár nélkül felhúzhatják".

Kárpátalja alföldi, magyarlakta régióiban általánosan elterjedt viselet volt a csizma a nőknél és a férfiaknál egyaránt. Jellemzően magas és kemény szárú volt a helyi csizma, idővel azonban divatba jött helyenként, hogy "megroggyasztva", azaz ráncosan viseljék, s ehhez néha a lábfejnél puhább bőrből is szabták, elsősorban a nőknek. Ritka kivételektől eltekintve nők és férfiak körében egyaránt a fekete szín dívott. Általában minden díszítéstől mentes csizmák voltak ezek, de előfordult, hogy a szár felső részét szív formájúra képezték ki, azaz bevágással látták el, s "bőrgombbal" vagy "bőrrózsával", "huszárkötésű fonással" díszítették, akár a régi huszárcsizmákat. Nagydobronyi lányoknak, asszonyoknak olyan fekete csizmát is vehettek a beregszászi vásárban, amelyet hátul, a "kérgén" sárga cérnával kivarrt tulipánnal díszítettek, tudtuk meg Varga Sándor helytörténész révén.

A csizma általában megbecsült viselet, majdhogynem "luxuscikk" volt - mutat rá Kész Barnabás. A salánki néprajzkutató szerint a legtöbb helyen, így szülőfalujában sem tartozott hozzá például a nyári viselethez. "Amíg a bő gatyát hordták, addig jobbára mezítláb jártak, kímélték a csizmát, amely így - néha többször megtalpalva, megvasalva - akár egy emberöltőt is kiszolgált" - mondja a 19. és 20. század fordulójának szegényebb világáról.

A 20. századtól nemhogy kiment volna a divatból, de egyre népszerűbb viseletté vált a csizma Kárpátalján, különösen faluhelyen. A hétköznapokra silányabb anyagból, az ünnepekre jobb minőségű bőrből készült lábbelit vettek vagy varrattak. A jó csizmák valóban jók voltak; olyannyira, hogy sok helyütt máig megmaradtak a ládafiában vagy a padláson a még a "második háború" előtt vagy közvetlenül utána varratott csizmák, s akár ma is viselhetők lennének.

A módosabb gazdák méretre készíttették a csizmát, a szegényebbek inkább készen vásárolták - "ahogy éppen hozzá tudtak jutni". A legtöbb falunak nem volt saját csizmadiája, legfeljebb foltozó vargája, bár Salánkon például előfordult, hogy mindjárt két mesterember is működött, akik segédet is foglalkoztattak. Aki kész csizmára vágyott, annak a vásárba kellett elmennie érte a legközelebbi nagyközségbe vagy városba - meséli Kész Barnabás.

A csizmaviselés hagyománya a második világháborút követően is makacsul élt tovább faluhelyen, néhol máig fennmaradt az idősebb emberek körében. Amikor nem volt arra mód, hogy jófajta csizmát készíttessenek vagy vásároljanak az emberek, elhordták a silány műbőrből készült szovjet katonacsizmát, de ha más nem akadt, a gumicsizma is megtette az elmaradhatatlan bricsesszel, azaz csizmanadrággal. hk/ mek.oszk.hu

Nagydobronyi gazda a "kötelező" csizmában