Pártok és választások a csehszlovák érában

2010. február 19., 09:00 , 475. szám

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlását követően, az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-en Lay-i szerződés értelmében Kárpátalja a megalakuló Csehszlovák Köztársaság része lett, s vidékünk magyarsága – azok után, hogy ezer évig államalkotó nemzetnek minősült – megtapasztalhatta a kisebbségi lét minden keservét. A hivatalosan Podkarpatszka Rusznak vagy Ruszinszkónak nevezett terület társadalma, persze, az új helyzetben is létrehozta a maga önszerveződését, s létrejöttek a különböző egyesületek, a nemzeti vagy népi tanácsok, valamint a politikai pártok, melyek közül többen is felvállalták a vidékünkön élő nemzetiségek érdekvédelmét.

A két világháború között Kárpátalja a pártok valóságos eldorádója volt, ahol az 1920-as években valamivel több mint tíz, a XX. század harmadik évtizedében pedig mintegy húsz politikai párt működött. Ami a magyarság szervezeteit illeti, a legjelentősebbek közé sorolhatunk két, Szlovákiában és Kárpátalján egyaránt tevékenykedő képződményt, az 1919 novemberében, Pozsony és Kassa római katolikus egyesületeinek a bázisán megalakult Országos Keresztényszocialista Pártot, illetve az inkább protestáns irányvonalat képviselő, 1919. február 27-én létrejött Országos Magyar Kisgazda-, Földműves- és Kisiparos Pártot, harmadikként pedig a dr. Korláth Endre által 1920 nyarán megalapított s kimondottan a kárpátaljai magyarság érdekvédelmével foglalkozó Ruszinszkói Magyar Jogpártot. S hogy erősítsék a csehszlovákiai magyar egységet, Korláthék szervezetéből, az Árky Ákos által vezetett Őslakosok Autonóm Pártjából valamint a kisgazdákból – az utóbbiak kezdeményezésére – 1925 októberében létrejött a Magyar Nemzeti Párt, mely kinyilvánította, hogy szoros együttműködésre törekszik a többi magyar politikai szervezettel.

Természetesen a ruszinságnak is megvoltak a saját pártjai, melyek közül egyesek az orosz, mások viszont az ukrán irányvonalat képviselték, de megegyeztek abban, hogy céljaik közt – a magyar politikai szervezetekhez hasonlóan – előkelő helyen állt a csehszlovák kormányzat által Ruszinszkónak megígért, ám csak 1938-ban, az összeomlás küszöbén megadott autonómia kivívása. Az oroszbarát irányzathoz tartozott a Kárpátorosz Munkapárt, a Kárpátorosz Földműves Párt, illetve az Orosz Nemzeti Egyesülés, míg az ukrán irányzatot a legmarkánsabban az Avgusztin Volosin kanonok által vezetett Nemzeti Keresztény Párt képviselte, mely kapcsolatban állt a kelet-galíciai ukrán nacionalisták mozgalmával, s hasonló irányvonalat követett az Ukrán Szociáldemokraták Pártja, valamint a szélsőségesen nacionalista, radikális módszereket alkalmazó Ukrán Paraszt Párt, mely kapcsolatokat tartott fenn a cseh fasiszta Hajda-csoporttal. S ha már a ruszinság szervezeteiről beszélünk, meg kell említenünk a Kárpátorosz Köztársaság

i Pártot, a gazdálkodók érdekeiért küzdő Ruszin Földműves Pártot, illetve a ruszin politikai szervezetek összefogásának a fontosságát hangoztató Podkarpatszka Ruszi Földműves Szövetséget is.

A magyarok és a ruszinok mellett – az 1944-es deportálásokig – nagyszámú zsidóság is élt Kárpátalja területén, melyet a csehszlovák állam külön nemzetiségként kezelt. A két világháború között ez az etnikum ugyancsak létrehozta a maga politikai szervezeteit: a Zsidó Néppártot, továbbá a Zsidó Demokrata Pártot, s jórészt szintén a zsidó kereskedő és iparos rétegben találta meg társadalmi bázisát a Podkarpatszka Ruszi Polgári Párt.

Léteztek, persze, olyan politikai szerveződések is, melyek nem egy-egy nemzetiség, hanem bizonyos társadalmi rétegek érdekvédelmét tűzték ki célul. Ezek közé tartozott a kormánypártok közé számító Csehszlovák Agrárpárt, az 1919 novemberében megalapított Podkarpatszka Ruszi Nemzetközi Szocialista Párt, mely együttműködött a prágai kormányzattal, s hasonló, balközép ideológiát követett a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt részeként működő Podkarpatszka Rusz Szociáldemokrata Pártja is, mely bár nem a nemzeti érdekeket tartotta a legfontosabbaknak, bizonyos esetekben mégis kiállt a ruszinság érdekeiért, hogy híveket szerezzen magának e nemzetiség körében. 1921 májusában pedig megalakult a Csehszlovákiai Kommunista Párt, melybe a Magyar Tanácsköztársaság több emigráns kommunista és baloldali szociáldemokrata politikusa, aktivistája is belépett, s mely jelentős ruszin és magyar szavazóbázissal is rendelkezett. Tagjai Kárpátalján főleg a nincstelen rétegből kerültek ki, mely hajlamos volt hitelt adni a szociális demagógiának. A kommunisták kezdetben csak társadalmi kérdésekkel foglalkoztak, s csupán az 1924-es pártkongresszust követően kezdtek odafigyelni a nemzetiségi problémákra.

A vidékünkön működő politikai szervezetek szinte mind egyetértettek abban, hogy Podkarpatszka Rusz a Csehszlovák Köztársaság hátrányos helyzetű tartománya, s elsőrendű fontosságot tulajdonítottak a társadalmi problémák megoldásának, a kisebbségek pártjai pedig fokozott figyelmet szenteltek a nemzetiségi kérdésnek. Ám más módon, más eszközökkel próbálták elérni a céljaikat, ezért – bár a választások idején elég gyakori volt, hogy egyes pártok közös listát állítottak – egyre jellemzőbbé vált körükben a széthúzás. Megfigyelhető volt például a magyar és a ruszin szervezetek fokozatos eltávolodása egymástól, illetve a baloldali pártok közötti ellenségeskedés.

Mivel Kárpátalján csak 1922. április 26-án oldották fel a csehszlovák csapatok bevonulása után kihirdetett rendkívüli állapotot, vidékünkön nem tarthatták meg az 1920-as nemzetgyűlési választásokat, ezért 1924 tavaszán pótválasztásokra került sor, melyeken tizenhárom párt indult, a kampány pedig igen zajosra sikeredett, s a választási propaganda gyakran hosszú sajtóhadjáratokhoz vezetett. A közös listán induló magyar pártok főként a városi polgárságot vették célba, s nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy sikerük esetén minden őshonos kisebbség érdekeit képviselni fogják a prágai törvényhozásban. Ám mivel a Polgári Párt is a polgárságot igyekezett megnyerni magának, ezért az utóbbi, valamint a magyar érdekvédelmi szervezetek között heves sajtóhadjárat robbant ki, mely hónapokig folyt az Új Közlöny és a Ruszinszkói Magyar Hírlap hasábjain. A ruszin pártok pedig, melyek elsősorban a földműveseket és a városi munkásokat célozták meg propagandájukkal, komoly versenyt vívtak a szavazatokért a szociáldemokratákkal, illetve a kommunistákkal.

A választásokra végül is 1924. március 16-án került sor, melyek során a kommunisták szerezték meg a legtöbb mandátumot, s négy képviselőt – Mondok Ivánt, Gáti Józsefet, Nikolaj Szedorjakot és Emanuil Safrankót – küldhettek a csehszlovák nemzetgyűlésbe. A szavazatok 11 százalékát megszerezve, a második helyen futottak be a magyar pártok, melyek egy képviselőt – dr. Korláth Endrét – delegálhattak a törvényhozásba. A képzeletbeli dobogó harmadik fokára lépett fel a Podkarpatszka Ruszi Szociáldemokrata Párt, s hozzá hasonlóan, ugyancsak egy mandátumot szerzett a Ruszin Földműves Párt, a Kárpátorosz Munkapárt, illetve a Köztársasági Földműves Párt.

Ám alig másfél év telt el, amikor 1925. október 16-án feloszlatták a csehszlovák nemzetgyűlés alsó- és felsőházát, s 1925. november 15-re kiírták a választásokat, melyeket időnként nyers hangvételűvé váló választási kampány előzött meg. Jellemző, hogy a Köztársasági Földműves Párt – hivatalos lapjában – egyszerűen csak a városi huligánok pártjaként aposztrofálta a kommunisták mozgalmát. A választásokon azután ismét a kommunisták kapták a legtöbb szavazatot, s három képviselőt delegálhattak a törvényhozásba. Őket követte a nagyon megerősödött Agrárpárt, majd a Szepességi Német Párttal összefogó, vele közös listát állító, s dr. Korláth Endrét ismét a nemzetgyűlésbe juttató magyar pártkoalíció, valamint a magyarbarát ruszin politikus, Kurtyák Iván által vezetett Autonóm Földműves Szövetség. S ugyanezen a választáson jelent meg első ízben az Avgusztin Volosin által irányított Nemzeti Keresztény Párt is, mely egy képviselőt juttatott be a törvényhozásba.

1928. július 1-jén, elsősorban a Szlovák Néppárt nyomására, új közigazgatási rendszert vezettek be a Csehszlovák Köztársaságban, melynek során eltörölték a nagymegyéket, s tartományokra osztották az országot. Ezek egyike volt Podkarpatszka Rusz. Ám a tartományok szűk hatáskörrel rendelkeztek, s a tartományi gyűlések képviselőinek csak a kétharmadát választották meg, a többieket a kormány nevezte ki, így Kárpátalján a 18 képviselőből 12 jutott be választások útján a képviselőtestületbe. A Magyar Nemzeti Párt most a németek mellett az Országos Keresztényszocialista Párttal indított közös listát, Siménfalvy Árpád lett az első számú jelöltjük, s a kampány során az addig meg nem adott autonómia követelésére és az őslakos egység hangoztatására fordították a legnagyobb figyelmet. A választásokon aztán az Agrárpárt győzött, maga mögé utasítva a kommunistákat, harmadikok lettek a magyar pártok, a negyedik helyet pedig az Autonóm Földműves Szövetség "csípte el". A kommunisták veresége talán annak volt tulajdonítható, hogy az eltelt évek során érettebbé vált a társadalom politikai gondolkodása, az addigiaknál szorosabb választási eredmények pedig annak voltak köszönhetőek, hogy a listakapcsolás révén több párt is az együttes küzdelmet választotta.

Még egy év sem telt el, s 1929. október 27-én újból az urnák elé járulhattak Kárpátalja választópolgárai, hogy képviselőket küldjenek a nemzetgyűlésbe. A ruszin pártok – az addigi széthúzással ellentétben – most összefogtak, s az Autonóm Földműves Szövetség köré tömörülve, az élen végző Agrárpárt mögött, megszerezték a második helyet. A kommunisták újból gyengén szerepeltek, s csak a képzeletbeli dobogó harmadik fokára állhattak fel. A magyar pártszövetség a negyedik lett, s ismét Munkácson, Ungváron, valamint a Beregszászi járásban szavaztak rá a legtöbben.

1935. május 19-én tartották meg a két világháború közötti korszak utolsó csehszlovákiai nemzetgyűlési választásait. A Magyar Nemzeti Párt újból a Szepességi Német Párttal együtt indult, míg az Országos Keresztényszocialista Párt külön listán indította a jelöltjeit. A ruszin pártok pedig – egy kivételével – szövetségben, az ún. Szláv Autonomista Blokkban tömörültek, de így is csak a harmadik helyezést érték el. Az élen a kommunisták végeztek, őket követte a belsőleg meghasonlott, s így a választásokat elveszítő Agrárpárt, negyedikként futott be a Magyar Nemzeti Párt, a keresztényszocialisták pedig az ötödik helyen végeztek. Noha a Nemzeti Párt megpróbálta kihasználni, hogy a kommunista, valamint az Agrárpárt elsősorban a ruszinság szavazataira számított, s igyekezett megszólítani azokat a magyarokat is, akik korábban a fent említett két pártra voksoltak.

Egy héttel a nemzetgyűlési választások után került sor a tartományi választásokra, melyeken rekordszámú, tizenkilenc párt indult, s a legerősebben most nyilvánult meg a podkarpatszka ruszi ellenzék összefogása. A külön listán induló Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt kapcsolta a saját listáit, s ehhez társult még az Autonóm Földműves Szövetség. A Magyar Nemzeti Párt tekintélyes politikusokat vett fel a maga listájára: Siménfalvy Árpádot, vagy éppen az országos politikától már visszavonult dr. Korláth Endrét, illetve a jeles harangöntőként is tevékenykedő kisgejőci Egry Ferencet, míg a keresztényszocialisták pártlistáját Ortutay Jenő görög katolikus főesperes, beregszászi városbíró vezette.

A választásokat végül is a kommunisták nyerték meg, mögöttük végzett az Autonóm Földműves Szövetség, míg a Magyar Nemzeti Párt a harmadik legtöbb voksot mondhatta a magáénak, s csak utána következett a Csehszlovák Agrárpárt. S ha azt vesszük, hogy a 44 765 kárpátaljai magyar választópolgár közül 37 931 személy a magyar pártokra adta a szavazatát, akkor elmondhatjuk, hogy a korábbi választásokhoz képest megnőtt körükben a Nemzeti Párt és a keresztényszocialisták népszerűsége. Ha pedig összeadjuk a magyar és ruszin autonomista pártokra leadott szavazatok számát, akkor kiderül, hogy a kárpátaljai választók többsége ekkor már ezt a politikai irányvonalat támogatta.

1938-ban azután összeomlott az első Csehszlovák Köztársaság, s ezzel új időszámítás kezdődött vidékünk történelmében.

Lajos Mihály

Köszönetet mondunk Szakál Imrének, aki rendelkezésünkre bocsátotta "Podkarpatszka Rusz jelentősebb pártjainak szereplése a nemzetgyűlési és tartományi választásokon 1919 és 1938 között" című tanulmányát. Az archív fotókat a Beregvidéki Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre, a napjainkban készülteket pedig Milován Sándor.