Valerij Szemivolosz: Nem szeretem az ukrán értelmiségieket

2010. március 12., 09:00 , 478. szám

Valerij Szemivolosz az Ukrajinszka Pravda című internetes hírportálon megjelent cikkében annak az ukrán értelmiségi rétegnek az elnökválasztás eredményére adott első reakcióit boncolgatja, amely magát szavai szerint öntudatos ukrán kulturális-intellektuális elitként emlegeti. A cikkből kiderül, hogy az ukrán értelmiséggel már a nagy Ivan Frankónak is problémái voltak.

A szóban forgó elit a szerző tapasztalatai szerint háromféleképpen reagált az elnökválasztási küzdelem kimenetelére: csendes örömmel, megrökönyödéssel, hisztériával. Az idő múlásával az öröm valamivel hangosabb lett. A megrökönyödöttek döbbenete oldódni kezdett, s valamiféle kényszeredett megelégedettségnek adta át a helyét, mondván, igaz, hogy egy börtöntöltelék lett az elnökünk, de végül is betartottuk a demokrácia szabályait, a fene vinné el. A hisztérikusok őrülete ugyanakkor tovább fokozódott, miután szerintük a nyelvet, az euroatlanti integrációt, a demokráciát most már megette a fene. Az utóbbiak ráadásul valamiféle szeparatizmusra hajadzó agyrémmel is előálltak a cikkíró szerint, olyasmit hangoztatva, hogy legyen hát, odaadjuk ezeknek a dombászi banditáknak a Krímet, meg még néhány keleti megyét, had oroszosítsák el ott egymást, mi pedig köpünk rájuk "demokratikus nyállal", s maradunk a "vörös kányafa megéneklésénél".

A nyilvánvalóan nemzeti beállítottságú Szemivolosz megalapozatlannak tartja azokat az optimista vélekedéseket, miszerint a 2004-es Majdan olyan sokkterápiát jelentett volna Ukrajna számára, amely lehetetlenné teszi a korábbi állapotokhoz való visszatérést. Csak annyi bizonyos szerinte, hogy "mi, ukránok, míg belénk nem rúgnak, nem mozdulunk. Janukovics képében megkaptuk a rúgást. És amennyire tájékozódom, a többé-kevésbé öntudatos nép mozgolódni kezdett, még ha lanyhán is".

Az értelmiség zöme azonban, mutat rá Szemivolosz, egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy Julija Volodimirivna Timosenko távozásával és Viktor Janukovics győzelmével rövid távon semmi sem változott azon kívül, hogy egyeseket kicsit odébb toltak a hatalmi vályútól, s mások foglalták el a helyüket, hiszen Ukrajna továbbra is a gazdasági és társadalmi csőd felé menetel. Mint kifejti, az értelmiségnek a történtekre adott válasza távolról sem nevezhető mélyrehatónak és őszintének, s főleg arra összpontosít, hogy az új hatalmasok kiszolgálói mostantól közelebb kerülnek ahhoz a bizonyos vályúhoz, míg a vesztesek siratják, hogy eztán kevesebb jut nekik. "Mert az az "elit" nem más, mint az ukrán uralkodó réteg kiszolgálója, s megszokta, hogy az asztaláról származó maradékokból él" – írja.

Adekvát jelenkori reakciók híján a szerző Ivan Franko egy több mint 100 évvel ezelőtti írását ajánlja az olvasó figyelmébe. Mint megjegyzi, ezt a Franko munkásságát tanulmányozók körében jól ismert szöveget általában a mondandóját számottevően befolyásoló módon megkurtítva közlik, amitől annak valamiféle hazafiatlan, sőt ukránellenes hangzása lesz. Ráadásul az is előfordul, hogy a szövegben az ukránok szerinte legősibb népnevét, a ruszint valamiért a jelenkorban használt ukrán kifejezésre cserélik. Az alábbiakban mi is olvasóink figyelmébe ajánljuk a Szemivolosz által közölt idézetet, amely Ivan Frankónak az Obrazki galicyjskie címmel 1897-ben lengyel fordításban megjelent novelláskötetéhez írt előszavából való.

"Mindenekelőtt bevallom azt, amit sok hazafi halálos bűnömnek tekint: nem szeretem a ruszinokat. Vallomásom furcsának tűnhet szembehelyezve azzal a "testvéri törzs" iránti forró szeretettel, amely gyakran fröcsög a lengyel reakciós újságok lapjairól. De hát mit lehet tenni, ha egyszer ez az igazság? Kinőttem már a naiv és elvakult szerelem korából, képes vagyok józanul beszélni egy olyan kényes matériáról, mint amilyen a szeretet.

És ezért megismétlem: nem szeretem a ruszinokat. Olyan kevés valódi egyéniséget találtam közöttük, és oly sok kicsinyességet, beszűkült egoizmust, kétszínűséget és kevélységet, hogy valóban nem tudom, miért kellene szeretnem őket, eltekintve még attól az ezernyi kisebb-nagyobb tüskétől is, amelyet nemegyszer a legjobb szándékkal döftek belém.

Természetesen ismerek a ruszinok között néhány kivételt, néhány tiszta és mindenféle értelemben tiszteletreméltó személyt (az értelmiségről beszélek és nem a parasztokról), de ezek a kivételek sajnos csak megerősítik az állításomat.

Bevallok egy nagyobb bűnt is: még a mi Ruszunkat sem szeretem úgy és olyan mértékben, mint ahogyan azt a szabadalmazott patrióták teszik, vagy ahogyan tettetik. Mit kellene szeretnem benne? Hogy földrajzi fogalomként szerethessem, ahhoz túlságosan nagy ellensége vagyok az üres frázisoknak; túlságosan sokat láttam a világból ahhoz, hogy bizonygassam, sehol sem olyan szép a természet, mint a Ruszban.

Túlságosan jól ismerem a történelmét, semhogy szerethetném, túlságosan forrón szeretem az igazság, a testvériség és a szabadság általános emberi ideáljait, semhogy ne érezném, milyen kevés a példa Rusz történelmében a valódi polgári szellem megnyilvánulására, a valódi önfeláldozásra, a valódi szeretetre.

Nem, nagyon nehéz szeretni ezt a történelmet, mert legalábbis lépten-nyomon sírva kellene fakadni miatta. Vagy talán rasszként kellene szeretnem Ruszt – elnehezült, esetlen, szentimentális, kitartás és akaraterő nélküli, a politikai életre a saját szemétdombján olyannyira alkalmatlan, a legkülönfélébb köpönyegforgatókban olyannyira bővelkedő rasszként?

Esetleg Rusz fényes jövőjét kellene szeretnem, mikor nem ismerem azt a jövőt, és nem látom alapját a fényességének?

Amikor ennek ellenére mégis ruszinnak érzem magam és lehetőség szerint, erőmhöz képest Ruszban dolgozom, úgy, mint láthatod, tisztelt Olvasó, egyáltalán nem a szentimentális természetem miatt teszem. A kutyakötelesség kényszerít erre.

Ruszin paraszt fiaként, aki fekete parasztkenyéren, kemény paraszttenyerek munkáján nőtt fel, kötelességnek érzem egy egész élet földesúri robotjával ledolgozni azt az aprópénzt, amit az a parasztkéz arra adott ki, hogy felküzdhessem magam a magasba, ahol látni a fényt, ahol érezni a szabadság illatát, ahol az összemberi ideálok ragyognak.

Az én orosz hazafiságom nem érzelem, nem nemzeti büszkeség, hanem nehéz iga, amelyet a sors rakott a vállamra. Vonaglodhatok alatta, átkozhatom csendben a sorsot, amely a vállaimra rakta ezt a terhet, de nem vethetem le magamról, nem kereshetek más hazát, mert aljassá válnék saját lelkiismeretem előtt.

És ha van valami, ami megkönnyíti számomra ennek az igának a viselését, hát az, hogy látom az orosz népet, amely bár elnyomott és tanácstalan, mégis lassan felemelkedőben van, fokozatosan növekvő tömegben vágyik a fényre, az igazságra és az igazságosságra és keresi a hozzájuk vezető utat. Tehát érdemes dolgozni ennek a népnek, és semmilyen munka nem lesz hiábavaló."

hk