Új politikai realitás

2010. május 14., 10:00 , 487. szám

Az ukrajnai politikai köztudat torzulásait elemzi az Ukrajinszka Pravda című internetes hírportálon megjelent cikkében Igor Lubkivszkij a legutóbbi elnökválasztással és a Régiók Pártja (PR) hatalomra kerülésével kapcsolatban. Az alábbiakban ennek az írásnak a főbb kitételeit ajánljuk olvasóink figyelmébe.

I. A nemzeti illúziók csődje

Az illúzióknak ez a csődje nem véletlen - abszolút törvényszerű következménye népünk korábbi képzelgéseinek, és azoknak a mítoszoknak, amelyeket örökségül kaptunk, vagy a függetlenség évei alatt erőltettek ránk.

Az első helyen természetszerűleg az ukránoknak saját sorsuk szerencsétlenségébe vetett, a kezdetekig visszanyúló hite áll. Mint például a Kruti alatt elesett 300 diák mítosza, amelyet úgy deformáltak, hogy minél nagyobb részvétet és sajnálkozást váltson ki. Valójában abban a csatában a diákokon kívül teljességgel harcképes alakulatok is részt vettek, s az összecsapás az ukrán erők tulajdonképpeni győzelmével ért véget. A 35 főnyi diákság pedig csak azért esett csapdába, mert a szürkületben nem a megadott vasútállomást érték el.

Mindazonáltal az ilyen tudatalatti hajlam a mazochizmusra sohasem véletlen. Alfred Adler azt állította, hogy az ember gyakran arra használja a komlexusait, hogy hatalomra tegyen szert mások felett, manipulálja őket. Gyakran tesznek így a zsidók, de ők megtanultak hasznot húzni ebből.

Az ukránok még erre sem voltak képesek. Ahelyett, hogy másokat manipuláltak volna, maguk váltak függővé a saját képzelgéseiktől. Ez most abban nyilvánul meg, hogy állandóan másokat próbálnak meg hibáztatni a saját balsorsukért. Ez pedig képtelenné és alkalmatlanná teszi őket arra, hogy bármin is változtathassanak. Még a bűntudatot is egészen kézzelfoghatóvá teszi. Hiszik például, hogy valaki pénzzel tartozik nekik. Vagy Nagy-Britannia Polubotko kincsei után, vagy Oroszország az SZSZKSZ pénzeivel, vagy az USA a nukleáris rakétákért, vagy ugyancsak Oroszország a holodomorért. Hiszik, hogy amint mindezen adósságokat behajtjuk, mindjárt boldog életünk lesz. S ami a legfontosabb - semmit sem kell tennünk.

A legmulatságosabb az, hogy a boldog, gondtalan életbe vetett hit, a megvalósult semmittevés valamilyen csoda folytán jól megfér azzal a hittel, hogy milyen dolgos is a mi nemzetünk. De miért vagyunk akkor ilyen szegények? ...

Mindazonáltal abban reménykedünk, hogy a világot az etnikai ukránok mentik meg. Hiszen ők az ősrégi népek közé tartoznak, amelyek a föld megteremtése óta léteznek, s éppen ezért valahol mélyen a tudatalattijukban őrzik az ősrégi igaz tudást. Amint felelevenítik ezeket az ismereteket, mindjárt beköszönt a jólét. Igaz, nem világos, honnan szedjünk annyi etnikai ukránt, hogy valóban teljesíthessék ezt a küldetést. De úgy tűnik, ez a mítosz még nem múlt ki végérvényesen.

II. Jelenkori ukránellenes mítoszalkotás

Nem szívderítőbb a helyzet Ukrajna másik részében - ott semmivel sem kevesebb a mítosz.

Mit meg nem ér egyedül az a gondolat, hogy a nacionalisták becsapták a népet! Mintha Ukrajna déli és keleti részének lakói nem szavaztak volna a függetlenségre. Úgymond, ez az ukrán függetlenségi propaganda 1991-ben valóban a nacionalisták műve volt. Nem pedig az egykori kommunistáké, akik megijedtek Jelcintől s az ő akkoriban kiszámíthatatlan Oroszországától.

E tekintetben Ukrajna ezen részének álláspontja igen közeli a "valódi" ukránokéhoz - ugyanaz az infantilizmus és felelőtlenség. Ugyanúgy nem kívánnak felelősséget vállalni a saját választásukért és a saját sorsukért. Annál is inkább, mivel valamennyi ukrán kormányfő éppen a délkeleti régiók képviselője volt. Azaz Ukrajnában NEM kormányoztak a banderisták.

Vitold Fokin és Olekszandr Maszol - ők is csak feltételesen - kijeviek voltak, Juscsenko szumi, Janukovics donyecki. A többiek - még maga Timosenko is - a dnyipropetrovszki klán képviselői - a banderistáknak közük sem volt hozzájuk. Lehetetlen, hogy egy déli vagy keleti lakos ne tudná ezt. Ennek ellenére továbbra is a "nyugatiakat" hibáztatja mindenért.

Szomorú, amikor egy donyecki azt állítja, hogy a huculok neki nem parancsolnak. Aligha találunk Ukrajnában 200 ezernél több hucult, míg Donyec megye lakossága, a szomszédos Dnyipropetrovszk és Luhanszk megyékről nem is beszélve, legalább ötmillió.

És még ők félnek valamiféle mitikus huculoktól? ... És hisznek az új hatalomban, holott ugyanaz az Azarov kormányoz Ukrajnában már több mint 15 éve? És hisznek abban, hogy az ukránokat a németek találták ki, az ukrán nyelv pedig a falu nyelve? Holott az orosz nyelvtanát sem olyan rég, a XIX. század elején találták ki. Az 1930-as évek iparosításáig pedig bizonyosan nem volt a városok nyelve.

De az orosz nemzeti eszme hívei továbbra is hisznek abban, hogy a világot az oroszok mentik meg, hogy nekünk velük közös a történelmünk. A Litvániával ugyanígy közös 300 évnyi történelemről bizonyára megfeledkeztek.

És hisznek abban is, hogy Oroszországban szükség van rájuk, hogy a donyecki bányászok privilegizáltabb helyzetbe kerülnek ott, mint a kuzbásziak.

És hisznek abban is, hogy ők etetik a nyugatiakat. Ez a mítosz is változatlanul él még, habár tény, hogy Donyec az egyetlen megye Ukrajnában, amely nem önellátó élelem tekintetében, hozott élelmiszeren él.

III. Csapda a Régiók Pártjának

Ennek az egész mítoszalkotásnak előbb-utóbb be kellett fejeződnie. Így aztán most emezek és amazok is gyakorlatilag ugyanolyan helyzetbe kerültek.

De Viktor Janukovics győzelme a Régiók Pártja számára teljesen váratlan jelenséghez vezetett - felelősséggel tartoznak a választókkal és az országgal szemben. Most még az ukrán nyelvvel szembeni személyes gyűlöletüket is álcázni kénytelenek valamiképpen. Például arról szóló mesékkel, hogy erre nem jut pénz. A valóságos eredmények hiányát pedig legalább illúziókkal, manipulatív befolyásolási technológiákkal kell elleplezniük.

Ez arra csábít, hogy újraélesszék a szovjet típusú "egyöntetűséget", vagyis: lezárják a határokat, korlátozzák az információhoz való hozzáférést, bevezessék a hírek cenzúrázását.

Ennek eredményeként a PR fokozatosan sodródna a szovjet idők eszméi felé. Például a katonai-ipari állam kiépítésének eszméjéig. De mivel erre nincs pénzük, az eredmény csupán egy újabb kísérlet lenne a kilencvenes évek pénzügyi-oligarchikus diktatúrájának újrateremtésére napjainkban. Vagy visszatér a párt a megújult Unió újbóli létrehozásának eszméjéhez.

IV. Az értékek elértéktelenedése

Nietzsche az értékek újraértékeléséről írt. De ez csak akkor lehetséges, amikor egyes értékek elveszítik jelentőségüket, mások viszont ellenkezőleg - jelentősebb helyet foglalnak el, megváltoztatják helyüket az általános hierarchiában.

A mi esetünkben azonban valami másról van szó. A "régi" értékek szinte teljesen értéküket vesztették, de semmi egyébbel nem lettek pótolva.

Az első veszteség már ismert - az elnöki hivatal erkölcsi tekintélyének elvesztése. Következik az Alkotmány megsemmisítése, a parlamenti pártok iránti bizalom lerombolása, a pragmatizmus - értsd: árulás - különleges rangra emelése.

Így kapjuk azután az új politikai realitást. És ezen realitás révén a nemzeti-demokratikus erők bukását, és egy párt hatalomra kerülését, amely szeretne visszatérni a múltba. És eközben nem mindig van tisztában azzal, hogy mit érdemes valóban hasznosítani ebből a múltból, s mi az, amiről örökre le kellene mondani.

pszv