Együtt volt az első "jobbra át"

Bajtársi találkozó: ötven éve vonultak be katonának

1960. augusztus 22-én 48 kárpátaljai fiatalembert soroztak be a szovjet hadseregbe, közöttük 14 magyart. Mindannyian a Ternopol megyei Csortkov katonai repülőiskolájába kerültek, ahol kilenc hónapos kiképzést kaptak, majd a szovjet légierő különböző alakulataihoz kerülve a harci gépek földi műszaki ellátását végezték. A Csortkovban eltöltött kilenc hónap alatt a tizennégy magyar összetartó baráti közösségé kovácsolódott, segítették egymást a tanulásban, mindig kiálltak egymásért minden helyzetben. A történet ötven évvel ezelőtt kezdődött, de a ma már 69 éves egykori katonák még mindig élénken emlékeznek az akkori eseményekre.

A csapon élő Végső Sándor nyugalmazott mérnök és az ungvári Gortvay Tibor fizikus, műszaki fordító elhatározta, hogy most, fél évszázaddal később felkutatja és egy közös találkozóra hívja egykori katonatársait.

Gortvay Tibor (Ungvár): "Megrázó volt, amikor egymás után tudtam meg egykori barátaim családtagjaitól, telefonon és levélben, hogy két éve, tíz éve meghaltak."

A szervezők tizennégyből nyolc egykori bajtársat tudtak felkutatni, akiket Végső Sándor szalókai telkére hívtak találkozóra. Ám a balszerencse szűkítette a keretet: a beregszászi Picur Ferenc is készült, de végül családi okok miatt nem lehetett ott a találkozón. A csapi Dán Ferenc pedig súlyos betegsége miatt nem tud utazni. Így végül a csapi vasútállomáson csak hat katonatárs üdvözölte egymást, közülük akadtak olyanok, akik azóta egyszer sem találkoztak. Először közösen meglátogatták a betegsége miatt szobafogságra ítélt Dán Ferencet, akit nagyon meghatott az egykori barátok figyelmessége.

A Tisza-parti Szalókán, távol a város zajától aztán egymás után jöttek elő az emlékek. Mindenki kapott tíz percet, hogy elmondja mi történt vele az eltelt ötven évben. Más-más életutak rajzolódtak ki az elbeszélésekből, de legtöbben nem fértek bele a tíz perces időkeretbe.

A csortkovi katonai iskoláról elmondták, hogy nagyon jó iskola volt, rendszeresen vizsgáztak a tanult különféle tantárgyakból, a műszaki és elektronikai szaktudás mellett alaptudományokat, sőt még a párttörténelmet is nagy alapossággal kellett tanulmányozniuk. Nagy volt a rend és a fegyelem.

Gortvay Tibor: "Olyan alapkiképzést kaptunk ott, hogy például amikor később az Ungvári Állami Egyetem fizika karán tanultam, akadtak olyan tanárok, akik nem tudták a fizika alaptörvényeit olyan szinten, mint mi a kiképzés után. Máig büszkeséggel tölt el, hogy a parancsnokság a Kárpátaljáról bekerült katonákkal, különösen a magyarok mindegyikével teljes mértékben meg volt elégedve, a viselkedésünkkel és a tanulmányi előmenetelünkkel is. Közöttünk is voltak jó tanulók, és kevésbé jó tanulók is, de a hozzáállásunk szokatlan volt, igyekeztük egymást a tanulásban is felzárkóztatni.

Kultúrembereknek neveztek minket a tisztek. A háború után tizenöt évvel óriási nyomor volt a Szovjetunióban, mi pedig elegáns öltönyökben, nyakkendőben vonultunk be, míg a többiek szakadt, koszos pufajkákban. Emlékszem, a sztársina (törzsőrmester) könyörgött, hogy adjam neki a civil ruhámat, hogy leszerelés után abban mehessen haza. A mi csomagjaink tartalma is egészen más volt, olyan süteményeket, mint amilyeneket édesanyáink küldtek, a többiek soha nem láttak. Én a beregszászi Picur Ferivel ott maradtam kiképzőnek Csortkovban, egy évvel később újoncokért mentem a Moszkva környéki kurszki, orjoli és belgorodi területre. Mi valóban egy másik világból érkeztünk, ott a falvakban földkunyhókban, kárpátaljaiak számára elképzelhetetlen igénytelen szegénységben éltek akkor az emberek, Oroszország központi részén."

Végső Sándor (Csap): "Nagyon összetartóak voltunk. Minden agressziótól meg tudtuk egymást védeni az első perctől kezdve. Szerencsénkre feletteseink között is akadt volgai német, sőt francia származású tiszt is, akik mindig kiálltak értünk. A Ternopol megyei városka egyik végében volt a kaszárnya, az étkezde pedig a másik végében, így naponta háromszor vonultunk át a központon zárt rendben, énekelve. Az első napokban kiadta a törzsőrmester az éneklésre a parancsot – emlékeztek? –, Zavagyák Bandi pedig rákezdte: Káposzta, káposzta / Téli, nyári káposzta...

Zavagyák András (Ungvár): "Ez több napon keresztül így ment. Mi magyarul daloltunk, és a nyugat-ukrajnai városkában tapsolt nekünk a nép. Különösen a "meducsiliscse" (egészségügyi szakközépiskola) ablakaiból a lányok, akik közül sokan le is jöttek az utcára. Ezzel akkora feltűnést keltettünk, hogy egyik frontharcos bejelentette: olyan nótát dalolunk, amilyet a háború alatt a fasiszták. Többet nem dalolhattunk magyarul a városba. Akkortól csak a Katyusát énekelhettük, mint mások."

Czurkó Tibor (Minaj): "Mi Csortkovban reggeltől estig csak tanultunk, a kiképzést követően én egy repülős ezrednél a TU-16-os bombázógépek bombadobáshoz szükséges műszereit vizsgáltam át, szükség esetén javítottam. Mások a repülőn belüli kommunikációs rendszert, a rádiókat vizsgálták át. Hat különböző területre specializálódtunk."

Mindannyian emlékeztek arra a történetre, amikor az Ungváron pincérként dolgozó, Homokról bevonult Szirkó Miklósnak az egyik főhadnagy nem akarta elhinni, hogy képes volt kidobni a részeg vendégeket. A magas, erős testalkatú bokszoló ekkor elkapta a főhadnagyot és a nyitott ajtón keresztül kidobta a hóba. Ugyancsak megmaradtak mindenki emlékezetében a radvánci Jevcsák Miklós góljai, és az, ahogy bánt a futball-labdával az egykor az ungvári nagycsapatban is pályára lépő játékos. A minaji Czurkó Tibor osztotta el a csomagok tartalmát, ő volt a "kaptyorscsik."

A leszerelő falusi katonák mindegyikét érintette az a ma már érthetetlen, hátrányos megkülönböztetés, hogy nem kaptak "paszportot" (személyi igazolványt). Amikor bevonultak, akinek volt leadta, majd leszerelés után a falusiak nem kapták vissza, az indoklás szerint azért, mert nem volt munkahelyük. Munkahelyük nem is lehetett, hisz nem vehették fel őket sehová "paszport" híján. Egyedül a kolhozban dolgozhatott éhbérért az, akinek nem volt "paszportja". Ezzel az adminisztratív akadállyal próbálták elérni, hogy a magyar falvak lakói ne hagyhassák el a falujukat.

Szirkó Miklós (Csap): "Amikor bementem Perecsenybe – akkor az Ungvári járás központja is ott volt –, a járási hivatalba, látták, hogy magas sportoló alkat vagyok, a papírjaimból kiderült, hogy bokszoltam is, erre rögtön felajánlották, hogy legyek milicista, akkor kapok paszportot is, munkát is. Gondolkodtam a dolgon, de amikor végre paszporthoz jutottam, gyorsan elfelejtettem az egészet és mentem megint Ungvárra pincérnek."

Az egykori bajtársak elhatározták, hogy jövőre is találkoznak.

dózsa