Trianon – 1920. június 4.

2010. június 4., 10:00 , 490. szám

90 év telt el a Magyarországot gyalázatosan feldaraboló, a magyar nemzetet szétszaggató trianoni diktátum aláírása óta. A veszteségek már pótolhatatlanok. De a 90. évforduló már nemcsak a gyász napja, hanem az újjáéledő reményé is...

Lelőtték az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét. Megkezdődött az I. világháború. Erre az időre a magyar nemzet teljes egészében elvesztette függetlenségi nacionalizmusát. Már az is szégyen, hogy a lövést egy szerb merénylő adta le, és nem egy magyar nacionalista. Ferenc Ferdinánd szívből utálta a magyarokat, nem is titkolta, hogy a császár halála után átalakítja a Monarchiát, a szláv nemzetekre támaszkodik, és az új felállásban a magyaroknak szánalmas szerepet szánt. Ő már a magyarokat nem névértéken, hanem valós értékükön kezelte, ellentétben az öreg Ferenc Józseffel, aki látta és részese volt a történelmi csodának, amikor a magyar nemzet egy év alatt hozott létre olyat, amit az ő ősei évszázadokon keresztül ragasztgattak össze: egy működő államot annak minden kellékével. A trónörökös ettől a hatástól mentes volt, ezért ő nem sokra becsülte a magyarokat.

A megindított háborúnál maradva nem volt még egy olyan fővárosa Európának, ahol olyan mámoros boldogsággal küldték volna a szerelvényeket a frontra, mint Budapest. És ilyen volt a folytatás is. Ma, ha egy országban felborul egy autóbusz vagy beszakad egy bánya, és meghal néhány tucat ember, nemzeti gyászt rendelnek el. A háború kitörésétől a végéig naponta körülbelül kétszáz (de inkább több, mint kevesebb) magyar fiatalembert öltek meg, anyák szeme fényét, gyerekek apját, férjeket és vőlegényeket. Ennek ellenére az egész háború alatt sehol a világon olyan pezsgő, vidám éjszakai élet nem folyt, mint Budapesten. Urak és hölgyek szórták a háborún szerzett pénzüket. Nem volt magyar állam, és nem volt magyar nemzet, amely siratta volna fiait. A birodalmakat soha nem aggasztotta az emberveszteség. Ez csak a nemzeteknek fáj. A háború végére, mikor a magyar nemzet érdeke azt kívánta volna, hogy legalább százezer magyar ne tegye le a fegyverét, már az ország területén nem volt magyar katona. Romsics Ignác történész szerint is sokkal jobb pozícióban lett volna a magyar tárgyaló delegáció Trianonban, ha létezett volna fegyelmezett reguláris magyar hadsereg. Nem volt ilyen. Sokak szerint azért nem volt, mert a demoralizálódott katona tömegeket nem lehetett fegyverben tartani. Ez persze nem igaz. A frontról visszatérő hadsereget tudatosan verték szét. Idézek egy igazán illetékest. 1920-ban, Bécsben, az emigrációban németül kiadott munkájában írja Jászi Oszkár: "A szociáldemokrata párt hallani sem akart a régi fegyveres erő fönntartásáról, és kezdettől fogva – Pogány József vezetése alatt – rendszeres propaganda folyt a vasúti állomásokon a hazatérő katonai formációk leszerelésére, hazaküldésére s forradalmasítására. Ez az akció a legteljesebben sikerült, olyan teljesen, hogy november 6-án belgrádi utunk alkalmával a hadügyminisztérium már nem volt képes Károlyi különvonata védelmére."

Könnyű lenne a forradalomra hárítani a Trianonban bekövetkezett bajt, csakhogy a történelemtudomány világosan meghatározza, hogy a forradalmi eszmék hol találnak talajra, ott, ahol a nyomor, az igazságtalanság, a kilátástalanság a legnagyobb, ahol semmibe veszik az embert, akinek nincs vesztenivalója. Sok minden, de a forradalom is azt bizonyítja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a forradalmi agitátorok nem az állítólagosan elnyomott nemzetiségeknél találtak visszhangra, hanem a magyar tömegek voltak igazán fogékonyak a forradalmi eszmék befogadására. Már Oroszországban is a cseh légió a fehérek oldalán harcolt, a magyar hadifoglyok pedig a vörösök oldalán küzdöttek.

Sajnos a békekonferenciát sem tudjuk, vagy nem akarjuk objektívan megítélni. Gróf Apponyi Albert a soknemzetiségű magyar állameszmét képviselve és azért kiállva nem volt abban a helyzetben, hogy hitelesen állíthassa, nem jó az és a jövőre nézve veszélyt rejt magában, ha a magyarok tömegei idegen állam polgáraivá válnak. Mert az Apponyi-logika szerint, ha a szlovákoknak jó volt a magyar állam keretein belül, akkor viszont miért lenne rossz a magyaroknak a csehszlovák államban élni. Apponyi beszéde után a csehszlovák, a jugoszláv és a romániai küldöttség egy memorandumot nyújtott be a konferencia titkárságára. A memorandumról az angol delegáció vezetője, Lloyd George azt mondta: "Az Apponyi érveléseiből kő kövön nem maradt." Csak azért, hogy érzékeltessem a dokumentum szellemét, egyetlen pontot emelek ki. Arra az érvre, hogy Magyarország nem vétkes a háború beindításáért, a memorandum idézi gróf Apponyi Albert nagy ovációval fogadott beszédét a magyar parlamentben a hadüzenet utáni napon, amely beszéd így kezdődött: "Na végre..."

A három állam közös memoranduma a még akkor nem is létező kisantant első közös fellépése volt. A nagyhatalmaknak nagy erőfeszítésükbe került visszatartani a felfegyverzett utódállamokat Magyarország végleges felosztásától. Később pedig a trianoni határok tiszteletben tartására kellett több esetben is politikai nyomást gyakorolni rájuk. Ilyen már-már fenyegető felszólítást kapott Jugoszlávia 1921-ben csapatainak haladéktalan kivonására Baranyából. A szerb csapatok elvonulása után 1921. augusztus 14-én kikiáltották a Baranyai Köztársaságot, és nem örömmel, hanem fegyverrel fogadták a bevonuló magyar hadsereget. Sopron mellett ez is az igazsághoz tartozik.

A világosi fegyverletétel vagy inkább a komáromi vár feladása óta a magyarok története a magyar nemzet megvezetésének és átverésének története, és Trianon ennek csak egy állomása. A magyarok viszonyulása Trianonhoz nem egyéb, mint naivitás, mármint az, hogy valamiféle igazságot, méltányosságot, belátást várunk a világpolitikától vagy a nagyhatalmaktól. Ez is azt bizonyítja, hogy nem értjük a világ működését, pedig a nemzetek, népek és országok közötti jogviszony, mióta ember él a földön, mindig egyformán működött és működik. Nem könnyű megérteni, és nem biztos, hogy aki elolvas egy könyvtárnyi történelemkönyvet és több száz filozófus fejtegetéseit a témában, ebből megérti a lényeget. Nekem erre bombabiztos módszerem van. Nincs szabadalmaztatva, így bárki ingyen kipróbálhatja, és húsz perc alatt megérti az emberiség történelmének működését a mai napig, és előre látja a jövőt is. Nem kell más, mint egy napsütötte nyári délelőtt el kell sétálni a legközelebbi óvoda homokozójához, leülni a szélére, és figyelni arra, ami ott történik, s mint egy üveggömbben látni és hallani fogja a nemzetek, országok, népek és civilizációk egymáshoz való viszonyát az emberiség hajnalától az emberi lét végéig. Ha a homokozók működését megértjük, rájövünk, hogy milyen szánalmasak vagyunk Trianon megítélésében. Rájövünk, hogy a nagyhatalmú óvó néni nem veheti el Árgyélánkától az erdei játékokat, és nem adhatja oda Attikának, mert cirkusz lesz a vége. Az óvó néni első számú érdeke, hogy a homokozóban rend legyen, mert ha veszekedés, verekedés, sírás lesz, az ő jövedelme, fizetése forog kockán. A nemzetek közötti viszonyban nincs igazság, nincs becsület és nincs méltányosság, csak vélt vagy valós érdek van. A két háború közötti határmódosításnak semmi köze az igazsághoz. Az olasz és német hatalom előleget adott a későbbi véráldozatokért, azt gondolom, ezt a magyar vezetés is tudta, de azt hitte, hogy egy Don-kanyarral rendezi a számlát, persze ez sem jött be. A számlát kamatos kamatokkal megint a magyar nemzet fizette ki.

Kilencven éven keresztül mindig az volt a jelszó, hogy "Igazságot Magyarországnak". Azt hiszem, itt az idő igazságot szolgáltatni a magyar nemzetnek is. Nem az a gazemberség, hogy a győztes nagyhatalmak elhatározták a Habsburg Birodalom felosztását, mégpedig nemzetállamokra, ezt megtehették, megengedte a nemzetközi jog, mármint az ököljog. Az elvetemült aljasság az volt, hogy ezt a maguk által meghatározott elvet nem tartották be, és a birtoklevelek kiosztásánál (ezeket az úgynevezett békeszerződéseket nem lehet másnak nevezni) csaltak a magyar nemzet rovására más népek javára. A győztes nagyhatalmak elvei szerint – és itt most Wilsonról nem is beszélek – a magyaroknak annyi territórium járt volna, amennyit a magyar nemzet teste lefedett. A magyar politikai elit sajnos semmit nem értett ebből, mármint az új kártyajáték szabályaiból. Fogalma sem volt, hogy mi a tromf, azt hitte, hogy még mindig magyar durákot játszik, és a káró király üt mindent. Már a trianoni leosztás után is keményen rá kellett szólni az Antant-hatalmaknak, mert vissza akarta hozni a játékba a már rég kiiktatott Habsburg királyt.

A nemzet érdekében ki kell mondani az igazságot, ami úgy hangzik, hogy az úgynevezett Nagy-Magyarország halott, és a magyarság érdekében a halottat, bármily szeretett és kedves is, el kell engedni. Egy ravatal árnyékában nem lehet nemzetjövőt tervezni és főleg nem építeni. A gyászt, a sírást, a kesergést be kell fejezni, Nagy-Magyarországot szép, 64 vármegyével díszített ruhájában el kell temetni, és számba venni a szegényes hagyatékot. Nem sok minden maradt, de ami maradt, azt a magyar nemzet szolgálatára és javára kellene fordítani.

A szellemi hagyaték felmérése, értékelése és átértékelése hosszú és keserves munka lesz. Tüzetesen át kell vizsgálni és válogatni mindent, ami nem a nemzet javát szolgálja, azt könyörtelenül ki kell dobni. Viszont a tárgyi hagyatékot könnyebb számba venni, ugye itt van ez a 93 ezer négyzetkilométernyi rossz beosztású lakrész, a nemzet érdekében sürgősen át kell rendezni, a középpontban tumultus van, sok hely pedig nincs belakva. Aztán itt van a magyar állam, aminek eladósodottsága, gazdasági gyengesége meggátolja abban, hogy hathatósan szolgálja a nemzet céljait. Legfőbb funkciója az adó beszedése és annak továbbítása kamatként a hitelezőknek, és a további működésre újabb kölcsönök felvétele. Itt is nagyon sok a tennivaló. Aztán végül itt vannak a nemzeti szimbólumok, amelyek eddig nem a nemzetet szolgálták, hanem a dicső múlton merengők kebleit dagasztották.

Hogy érthető legyen, miről beszélek, túlzó és sarkító példát hozok fel. Például, meg lehetne tiltani a nemzeti szimbólumok, akár a magyar zászló használatát is azon településeken, ahol nincs elég bölcsődei és óvodai férőhely. Ki lehetne vinni a Szent Koronát a Parlamentből, és az Esztergomi Bazilika kriptájába befalazni, természetesen azzal az ígérettel, hogy ha a nemzet fogyása megáll, ünnepélyes keretek között vissza lesz szállítva a Parlamentbe.

De komolyra fordítva a szót, befejezésül idézem Nemeskürty tanár urat: "Annak végiggondolása vagy hangoztatása, hogy pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk, nem pesszimizmus. Dacos építő kedvet adhat, hogy azért se hagyjuk magunkat. Ki adta a magyar nemzet erejét? Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Arany, Ady. Egyikből sem csurgott az optimizmus. A keserű düh vezette őket. Nem a félelem, hanem az élni akarás."

Milován Sándor