Az ukrán Hodorkovszkijra várva

2010. június 18., 10:00 , 492. szám

A változások előszele, amelyeknek az új hatalom és a régi oligarchák viszonyában kell bekövetkeznie, elmondása szerint először az áprilisi harkivi megállapodások után legyintette meg Volodimir Szkacskót, aki a versii.com internetes kiadvány hasábjain közöl elemzést az ukrán hatalomban lejátszódó folyamatokról. Mint emlékeztet, a megállapodások lényege, hogy meghosszabbították az orosz fekete-tengeri flotta szevasztopoli állomásozásának idejét, cserébe az olcsóbb orosz gázért az ukrajnai fogyasztóknak. A paradoxon abban volt tetten érhető, írja az elemző, hogy nemcsak az ellenzék kezdte vehemensen és elkeseredetten bírálni ezeket a megállapodásokat, amelytől ez végső soron el is várható, hanem azoknak az oligarcháknak a tömegtájékoztatási eszközei is, akiknek pedig anyagilag igen-igen hasznosak ezek a szerződések. Az alábbiakban az elemző okfejtéséből idézünk.

A helyzet az, hogy a mezei fogyasztóknak a harkivi megállapodások semmit sem jelentenek, számukra a háztartási gáz ára változatlan maradt. A bónuszt a gazdaság kapta, pontosabban azok az ágazatai, amelyek gázt használnak fel, s ugyanakkor a költségvetés legjelentősebb befizetői, amennyiben termékeik zömét exportra gyártják.

Úgy tűnhetne, hogy íme, ismét megmutatkozik az üzlet és a hatalom oly sokat emlegetett kapcsolata, amelyet mindenki bírál, de amely a kéz kezet mos elvnek köszönhetően mégis létezik. És mégsem! A kohászati és vegyipari vállalatokat birtokló oligarchák tömegtájékoztatási eszközei üldözni kezdték a hatalmat és a harkivi alkut személyesen felügyelő Viktor Janukovics elnököt is. Ez nem volt logikus, és nem is folytatódhatott sokáig. Elképzelhetetlen volt, hogy a hatalom, amely saját pozícióinak megerősítését tűzte ki célul, ne vegye észre ezt, s ne reagáljon rá.

A hatalom észre is vette, amit észre kellett vennie. Először is, mindenkinek feltűnt, hogy a Régiók Pártja (PR), a jelenleg kormányzó koalíció meghatározó erejének kongresszusán nem kerültek be a pártvezetésbe azok, akik közel állnak Ukrajna leggazdagabb oligarchájához, ahhoz az emberhez, akit "a PR főszponzorának", "az elnök barátjának" neveznek.

Az ellenzék mindjárt az események alakulásának számára legkedvezőbb változatáról kezdett beszélni, a PR-en belüli szakadásról. Csak a "régiósok" közötti szakadás jelenthet ugyanis ezeknek a botcsinálta ellenzékieknek legalább valamicske esélyt arra, hogy többé váljanak egy rakás elkeseredett hőzöngőnél, akiknek tehetetlenségükben és impotens dühükben habzik a szájuk és csorog a nyáluk, s legalább a látszatát megteremthessék a hatalomra igényt tartó komoly politikai erőnek.

Másodszor, Janukovics már az első néphez intézett üzenetében, amelyben kormányzásának első száz napját értékelte, bejelentette, hogy az oligarchák közül többé senki sem bír majd előnyökkel, nem lehetnek befolyással a döntéshozatalra, hanem "mindannyian sorban fognak állni".

Végül harmadszor, egyre erősödtek azok a szóbeszédek, hogy a "régiósok" és Legfelsőbb Tanács-beli koalíciós partnereik mégiscsak megváltoztatják Ukrajna Alkotmányát: eltemetik annak 2004-es változatát (az úgynevezett "politreformot", amely Ukrajnát elnöki-parlamentiből parlamenti-elnöki köztársasággá alakította) és új életet lehelnek az 1996-os alaptörvénybe, amely jelentős hatalommal ruházza fel az államfőt.

Ez az elképzelés hagyományosan minden elnök fixa ideája, még Viktor Juscsenkóé is, aki pedig vajmi keveset konyított az ország irányításához. Amint megválasztják az új elnököt, az mindjárt cári meghatalmazásokról kezd vizionálni, amelyekre természetesen "az ország gyors és akadálytalan megreformálásához" van szüksége.

Ukrajnában most újra éppen ilyen pillanat következett el: az országot meg kell reformálni, a hatalom pedig az elnök személyében hagyományosan úgy érzi, hogy valami hiányzik neki ehhez. A jelenlegi hatalom, mint arról már volt szó, valóban pozícióinak megerősítését tűzte ki célul, s 100 nap alatt nem is keveset sikerült elérnie ezen a téren. Biztosították a hatalmi ágak (parlament - kormány - államfő) egységét kompromisszumos alapon, és újjáteremtették a végrehajtó hatalom vertikumát a központtól a régiókig.

De van két körülmény, amely megakadályozza a hatalmat a gyors sikerek elérésében. Az első objektív tényező: az ország olyan szétesett, elerőtlenedett-kizsigerelt állapotban jutott az új hatalom kezére, hogy nemcsak a végrehajtó hatalom csavarjait kell szorosabbra húzni, de valahonnan pénzt is szerezni kell az alapvető kiadások fedezésére. Ehhez kevés a hatalom összpontosítása, a tőkét is összpontosítani kell, méghozzá Ukrajnában; el kell érni, hogy ne folyjék el külföldre, meg az oligarchák zsebeibe, hogy befizessenek minden adót és járulékot. Ezzel pedig Ukrajnában mindig gondok voltak.

Innen ered a második, szubjektív tényező: sok oligarcha hozzászokott ahhoz, hogy felhasználja kapcsolatait a hatalommal a családi-kláni költségvetés feltöltésére. A hatalom most azt mondta: ilyesmi nem lesz. Az oligarchák viszont patologikusan képtelenek lemondani a szerintük "törvényes" előjogaikról, nem sietnek szalutálva egyetérteni a hatalom elképzeléseivel. Kezdenek ellenállást kifejteni, először is megpróbálják lejáratni a hatalmat az általuk ellenőrzött tömegtájékoztatási eszközökön keresztül, vészesen alájátszva ezzel az ellenzéki törekvéseknek. Ez természetesen meggyengíti a hatalmat, s zavarja a működését.

A hatalomnak egyszerűen nincs más választása: vagy beletörődik a kialakult helyzetbe, s hagyja, hogy az oligarchikus klánok vezessék, vagy valamiképpen móresre tanítja "az élet urait". Az első megoldás érthetően elfogadhatatlan a hatalom számára, míg a második variáns két módon valósítható meg: amennyiben az oligarchák nem fogadják el az új játékszabályokat (ez volna a harmadik út, de a gyakorlat azt mutatja, hogy az oligarchák ebbe önszántukból sosem egyeznek bele), úgy a hatalom vagy az országon belül, a törvények kőkemény alkalmazásával töri be a makacskodókat (leülteti őket, amiért nem fizették be az adót, esetleg más pénzügyi szabálytalanságokért), vagy kevésbé törvényes módon bánik el velük (tönkreteszi a vállalkozásukat a legkülönfélébb fiskális ellenőrzésekkel). Az is lehetséges, hogy minden elképzelhető módszert felhasználva emigrációba kényszerítik a makacskodókat.

Mindezen módszerek alkalmazására, s az események hasonló alakulására volt már példa, jusson eszünkbe Oroszország. Ott ez a folyamat Vlagyimir Putyin elnöksége idején alig néhány hónap alatt lezajlott. Oroszország akkori leggazdagabb oligarcháját, Mihail Hodorkovszkijt nemcsak látványosan és példát statuálva tették tönkre, de rács mögé is juttatták.

Janukovics hatalma ma ugyancsak választás előtt áll. Az egyik lehetőség, hogy visszatér a Leonyid Kucsma-féle "oligopóliához", ahol az államfő egyfajta döntőbíróként állt az oligarchák felett, ügyelve rá, hogy egyik nagyúr se tegyen szert túlzott hatalomra, vagy feledkezzék bele túlságosan is a harácsolásba. Kucsmának 10 évébe telt egy ilyen hatalmi rendszernek a kiépítése, de "túlzásba vitte" a demokráciát, hiszen voltak oligarchák az ő idejében is, akik nyíltan vagy titokban az ellenzéket támogatták. Végül 2004-ben éppen ez a "milliomosok lázadása a milliárdosok ellen" okozta a vesztét, amelyet egyesek elhamarkodottan narancsos forradalomnak kereszteltek el.

Janukovics másik lehetősége, hogy orosz mintára maga is megpróbálkozik Ukrajnában egyfajta korporatív állam kiépítésével, ahol a hatalmat gyakorló hivatalnokok és oligarchák egy nótát fújnak, s nem mernek kiskirályokként szembehelyezkedni az állammal.

pszv