Búcsú a szövőszéktől

Régen ott állt minden házban, manapság legfeljebb a hagyományőrzők használják az ember egyik legősibb szerkezetét.

A szövőszék szövet, vászon készítésére szolgáló szerkezet, amelynek fő alkatrésze a készülő szövet hosszanti fonalainak síkját szálanként két, esetleg több részre egyetlen mozdulattal szétválasztó berendezés, a nyüst. A szövőszéknek két fajtája ismert a Kárpát-medencében: a fonalsíkot függőlegesen tartó szövőszék, amely a 20. század elejéig már csak a tarisznyás mesterségben maradt meg, és a láncfonalat vízszintesen vagy enyhén ferdén tartó szövőszék, amely kender- és lenvászon, gyapjúszövet készítésére a legutóbbi időkig általános volt. A függőleges szövőszéknél a fonalsíkot még kézi nyüsttel (hurokpálcával) kell szétválasztani, a vízszintes szövőszéknél már pedálos, lábítós nyüstök gyorsítják a munkát.

Fontos szerepet tölt be a szövőszéknél a keresztfonalak tömörítését, leverését szolgáló borda is. A függőleges szövőszéknél ez még a szövőszéktől független, külön eszköz, amit minden keresztszál leverésére külön kézbe kell venni, míg a vízszintes szövőszékben már beépített borda van.

A fonalat, illetve a vásznat tároló hengerek, a nyüstök és a lábítók, valamint a borda tartására a szövőszéknek kerete, állványa van. A Kárpát-medencében az állványok formája alapján a vízszintes szövőszéknek három fő formáját különböztetjük meg: a teljesen zártan beépített állványt (Dunántúl, Duna-Tisza köze, általában ahol takácsok szőnek-szőttek), a teljesen nyitott állványt, ahol a nyüstök és a borda tartására egyetlen akasztórúd áll ki az alapvázból (Erdély és részben Tiszántúl), valamint egy félig beépített - az előbbi kettő között átmenetet képviselő - formát (Felföld és részben Tiszántúl).

A parasztszövőszék neve a Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterület többi részén a szlávból származó szátva, szátyva (a Felföldön), illetve eszváta, esztováta, osztováta (Erdélyben és Észak-Tiszántúlon). A szövőszék két legjellegzetesebb alkatrészének, a nyüstnek és a bordának szintén szláv eredetű a magyar neve, de már az egész magyar nyelvterületre kiterjedően.

Az ókori Európa népei (így a görögök, germánok) súlynehezékes függőleges szövőszéket használtak. Időszámításunk kezdetén Rómában is még ezzel szőtték házilag a rituális toga virilist, de a rabszolgák hadával üzemszerűen előállított szöveteket már két keresztfás (a fonalsúlyokat keresztfával helyettesítő) függőleges szövőszéken készítették. Ilyen szövőszékeket használtak Egyiptomban az Újbirodalomban, az ókori Egyiptomban volt azonban egyszerű vízszintes szövőszék is.

A lábítós szövés a keleti (kínai és hindu) szövési technikából alakult ki. Elő-Ázsiában a 4-6. században a szövőszéken a fonalsíkot lábbal mozgatott nyüsttel választották szét, s a keresztszál leverésére lengő borda szolgált. A 6. században Bizáncban már lábítós szövőszéket használtak. Kelet-Európában bizánci, illetve szláv közvetítéssel terjedt, s a 9-10. századra a Kárpát-medencébe is eljutott. Az arab hódítások révén a 7-8. században Szicíliába is elkerült és Spanyolországban a mór hódítás előtti időkben már megvolt a lábítós szövőszék. A 9-11. századra Nyugat-Európában általánossá vált.

A kárpátaljai településeken a szövőszékeket általában helyben készítették az ügyesebb mesteremberek - mondta el lapunk érdeklődésére dr. Kész Margit, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára. A tönkrement, elkopott alkatrészeket legtöbbször a családtagok is pótolni tudták. A néprajzkutató szerint jellemzően szinte az egész szobát betöltő, hosszú szerkezetek voltak ezek a paraszti szövőszékek, amelyeket azután a 20. század második felében "megrövidítettek", hogy kevesebb helyet foglaljanak.

Mifelénk általában sehol sem használták a szövőszék elnevezést, Nagydobronyban például szátyiva, Ugocsában esztováta volt a neve. Régen úgy tartották, hogy a szövőszéknek kizárólag télen van helye a házban, meséli Kész Margit a szerkezethez fűződő hiedelmekről. Mint mondogatták, csak lusta asszony sző nyáron, amikor annyi a dolog a gazdaságban, s ha valaki mégis így tett, azzal esőt idézett elő. Miután a hagyományos paraszti családban a gyerekek általában az anyjuk mellett nőttek, akik viszont gyakorta szőttek, jellemzően a kicsinyek is ott játszottak a szövőszék mellett, annak keretébe kapaszkodtak. A későn járni kezdő apróságokra mondogatták: nem baj, majd megtanul járni az esztováta mellett.

A házilag szőtt anyagok felhasználása, s így maga a szövőszék is a géppel szőtt, gyárban, nagyüzemi módszerekkel előállított kelmék elterjedésével, a hagyományos paraszti életforma fokozatos eltűnésével szorult a háttérbe. Napjainkban a hagyományőrző törekvések terjedésével, a turizmus iparággá fejlődésével éled újjá részlegesen a használata. Kárpátalján Nagybereget tekintik a szőtteskészítés első számú központjának, ahol napjainkban is csattognak még a szövőszékek, s jó néhány jellegzetes helyi minta fennmaradt: a tulipán, a szegfű, a makk, a tölgyfalevél, a farkasnyom. A régi időkben elsősorban fehér alapon kék és piros színt használtak, de napjainkban a piros és fekete színnel készült szőttes lett Nagybereg jellemzője. A helyi iskolában szőttesmúzeumot alakítottak ki, ahol a szövéshez és fonáshoz használatos tárgyak, szövőszékek mellett régi szőtteseket is láthatunk.

Szőttesekben gyönyörködhetünk a Rákóczi-főiskola Polónyi Katalin Textilmúzeumában is. A múzeumban összegyűjtött anyag bőséges ízelítőt ad a régióban hagyományos technikákból és mintákból. A kiállítás részeként megtekinthető szövőszék és tartozékai itt nem pusztán kiállítási tárgyak, hiszen a főiskola tanítószakos diákjai rendszeresen használják, szőnek rajta. (pszv/mek.oszk.hu)