A diagnózis: identitásválság

Kik vagyunk? Kivel vagyunk? Ki ellen vagyunk? Ki van velünk? Alapvető kérdések ezek, amelyek országok és népek, sőt egész civilizációk fejlődését és sorsát befolyásolják. Az önmeghatározásnak ezeket a kérdéseit vizsgálja Ukrajna vonatkozásában a pravda.com.ua internetes hírportálon megjelent írásában Mihajlo Nyicsoga is. Az alábbiakban eszmefuttatása főbb tételeit ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Az önmeghatározás folyamata Ukrajnában már több éve tart. Meglehet, az egyes emberek tudják a választ a bevezetésben feltett kérdésekre, de a közösség egésze húsz éve nem képes megválaszolni azokat. A társadalmi vita hőfoka ugyanakkor nem hagy alább. Nem elég tehát a helyzetelemzés, meg kell állapítani az ország betegeskedésének okát, vagyis diagnózisra van szükség. A diagnózis nyilvánvaló: identitásválság.

A tünetek számosak és világosak. Ilyen például Kucsma "sokvektorú" politikája, vagy a Legfelsőbb Tanácsban tett kijelentése, miszerint "amit meg kell maguknak építeni, azt megépítem". Ilyen a törvénybe foglalt törekvés a NATO-tagságra, majd annak eltörlése. Ilyenek a legfelsőbb szintű nyilatkozatok az európai útról az erre irányuló gyakorlati lépések nélkül. Ilyenek azok a szociológiai felmérések, amelyek szerint ugyanannyian vágynak az Európai Unióba, mint ahányan nem. A felsorolást bárki folytathatja, aki Ukrajnában élte meg az elmúlt 20 évet.

Lehetséges, hogy az identitásválság normális jelenség? Lehetséges, hogy csupán egy szociológusok és filozófusok által kitalált álproblémáról van szó? Sajnos maga az élet bizonyítja, hogy, először is, ez nem normális helyzet, és másodszor, hogy káros a társadalomra nézve. Ráadásul nemcsak azért káros, mert kényelmetlenséget okoz igen sokaknak, akiknek az identitás kérdése nem mellékes, hanem azért is, mert komoly bajokat és veszteségeket okozhat az egész nép számára.

A legfrissebb példa a kirgíziai etnikai alapú konfliktus Osban. Teljesen nyilvánvaló, hogy a hatalom nem képes megbirkózni a helyzettel. Emberek halnak meg, akiket még csak számba venni sem képes senki. A város 80 százaléka romokban hever. Több százezerre tehető a senkinek sem kellő menekültek száma. Vajon ki sietett Kirgizisztán segítségére ebben a helyzetben? Oroszország? Az USA? A NATO? Az ENSZ? Senki...

Nem véletlenül választottuk éppen ezt a példát. Hiszen Kirgizisztán nemcsak a tulipános forradalom, valamint az észak és dél közötti állandó megosztottság okán hasonlít hozzánk, hanem álláspontja határozatlansága, az Oroszország és az Egyesült Államok közötti egyértelmű döntés hiánya miatt is.

Képzeljék el, hogy valami hasonló történik nálunk. Valljuk meg őszintén: számíthatunk-e bárkinek a gyors és garantált segítségére a mi "sokvektorú", "tömbön kívüli" helyzetünkben? Bármennyire is keserű elismerni, de tény: ugyanúgy a sorsunkra lennénk hagyva, mint Kirgizisztán.

Megfogalmazódhat az ellenvetés, hogy rendkívüli, hipotetikus helyzetről van szó, amely nálunk elképzelhetetlen. Meglehet, így is van, de az identitásválság ettől függetlenül valamennyiünknek, mindennap rontja az életszínvonalát. Aki a hetvenes vagy a nyolcvanas években járt a szomszédos országokban, például Romániában, Litvániában vagy Lengyelországban, nem látott nagy különbséget az ottani és az itthoni életszínvonal között. Jelenleg ez a különbség szabad szemmel is jól kivehető. Mindegyik említett ország egyértelmű civilizációs választáson ment keresztül, aminek az anyagi következményei nyilvánvalóak. (Lásd a táblázatot!) Mindez a befektetések, technológiák, a korszerű termelésirányítás következménye. Oroszország is jelentősen elszakadt tőlünk a GDP tekintetében, bár ez más tényezők eredménye: a természeti kincsek, mindenekelőtt a bányászott energiahordozók meglétének következménye.

Amennyiben nem szenvednénk identitásválságban, már rég az EU-ban lennénk a kelet-európai szomszédainkkal együtt, vagy csatlakoztunk volna Oroszországhoz. Mindkét esetben a jólétnek a jelenleginél magasabb fokát értük volna el.

Sajnos az identitásválságot máig nem sikerült leküzdenünk, s a kilábalás jeleit sem látni. És itt visszatérünk a civilizációs hasadás kérdéséhez, amely az identitásválságot okozza. Amennyiben az események a kialakulóban lévő tendenciát követik, úgy tűnik, hogy a válságot a mai meghatározatlanságtól a 20 évvel ezelőtti állapotokhoz való visszatérés révén fogjuk leküzdeni. Egyetlen vektor marad, a moszkvai. Ez jelenleg igen valószínűnek tűnik, mivel az ellentétes választás erői megosztottak és elaprózottak. Másrészről, a legfrissebb közvéleménykutatások adatai szerint az ukránok 53 százaléka támogatja az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetőségét. Vagyis mintha megvolnának a feltételei a válság leküzdésének az európai civilizációra való áttérés révén is.

Az eurázsiai civilizáció legújabb kori történetében azonban nincs példa hasonló megoldásra, a legközelebbi példa az iszlám civilizációhoz tartozó szomszédunké, Törökországé. Törökország immár négy nemzedéknyi idő óta halad az iszlám országtól az európai állam felé vezető úton, de még senki sem látja ennek az útnak a végét.

Huntington három előfeltételét határozta meg egy népnek az egyik civilizációs közösségtől a másikhoz való áttérésének:

1. Az elit eltökéltsége az áttérésre.

2. A néptömegek egyetértése az elit választásával, de legalábbis az ellenállás hiánya.

3. A befogadó civilizációs közösség fogadókészsége.

A törököknek sikerült megteremteniük az első két feltételt, de most képtelenek leküzdeni a harmadikat, amely nem annyira tőlük függ, mint az európaiaktól. A folyamat megakadt. Nem biztos, hogy örökre, de mindenképpen hosszú időre.

A török és az ukrán történelem behatóbb tanulmányozása nyilvánvalóvá teszi, hogy Ukrajnában a civilizációváltás első két feltétele sem teljesíthető, ami nyilvánvalóvá teszi az európaivá válás török útjának lehetetlenségét Ukrajna számára. Miért nem képzelhető el egy ukrajnai Kemal Atatürk? Mert ilyen kaliberű és eltökéltségű vezetők nem választások útján, hanem forradalom vagy felszabadító háború révén kerülnek hatalomra. Ukrajna azonban nem nemzeti felszabadító mozgalom eredményeként tett szert a függetlenségére, hanem véletlenül, Jelcin és Gorbacsov háborújának váratlan eredményeként, s ezért nagyszabású és határozott cselekedetekre nem is számíthatunk.

Talán lehetséges a fokozatos "europaizálódás"? Gajdar oroszországi liberális reformjai ékes bizonyítékai e módszer reménytelenségének és gyors bukásának.

A lényeg, hogy nem látjuk az ukrán elit eltökéltségét a civilizációváltásra se a kemáli, se a gajdari úton. Ebből fakad a vigasztalan végkövetkeztetés: a kialakult körülmények között Ukrajna számára lehetetlen az identitásválság leküzdése.

szcs