Magyar misszionárius Pakisztánban

Beszélgetés Kerekes Péterrel

2010. július 30., 10:00 , 498. szám
Csimpta és dob

A több mint 172 millió lakosú Pakisztáni Iszlám Köztársaság a világ hatodik legnépesebb országa, amely gazdasági elemzők szerint a XXI. században nagy eséllyel válhat gazdasági nagyhatalommá. Erről a számunkra ismeretlen távoli országról tartott fényképekkel és filmfelvételekkel illusztrált élménybeszámolót Kerekes Péter hittérítő a szürtei református templomban. A Szürtei Református Gyülekezet mellett sok más ungi település lelkésze és presbitere is kíváncsi volt az egyházmegyei presbiteri konferenciát követő előadásra, amely után munkatársunk kérdéseire is válaszolt a Szürtében nem ismeretlen misszionárius.

-Hogyan lett Önből református misszionárius?

- Budapesten születtem. Nem vallásos családban nőttem fel, bár a szüleim katolikusok, de csak a nagyobb ünnepekkor mentek templomba. Egyik gyönyörű napfelkelte hatására elgondolkoztam Isten létezésén, és arra a döntésre jutottam, hogy kell lenni Istennek, aki megteremtette a napot, a világmindenséget - így kezdtem járni Budakalászon a református gyülekezetbe, és ott tértem meg 22 évesen. A Debrecenben szerzett gépészmérnöki oklevelemmel öt évig dolgoztam tervezőként egy budapesti tervezőcégnél. Amikor megszűnt a munkahelyem, önkéntes diakóniai szolgálatra jelentkeztem, Kárpátaljára.

- Ekkor került közelebbi kapcsolatba a Szürtei Református Gyülekezettel?

- Minden évben egy magyar és egy külföldi önkéntes jön ide, Szürtébe, akik különböző egyházi szolgálatokban vesznek részt. Én a Dorcas segélyszervezet irodájában dolgoztam, illetve a roma gyerekeket tanítottam írni és olvasni. Akkoriban még nem volt kész a szürtei roma iskola és családoknál, egy-egy asztal köré gyűlve 15-20 gyereket is tanítottunk. Emlékszem, 2002 őszén megjelent egy velem készült interjú a Kárpátalja hetilapban, azt a lapszámukat máig őrzöm.

- Hogyan került Pakisztánba?

- Miután Szürtéből hazamentem, öt évet újra dolgoztam gépészmérnökként. Így tudtam megtakarítani a missziós úthoz szükséges pénzt. Jelentkeztem egy nemzetközi keresztény missziós szervezetnél, amely minden jelentkezőnek szakmájához illő munkát biztosít egy adott, általában muszlim országban azzal a céllal, hogy a munkájukon keresztül Istent képviseljék a muszlim kollégák között. Így kerültem Pakisztánba, ahol három hónapot egy keresztény női kórházban töltöttem, ahol a gépészeti rendszer felújításában vettem részt, majd hat hónapig a Lahore-i Keresztény Egyetemen dolgoztam, tanítottam és missziós munkát végeztem.

- Az elhivatottságon és a kiváló angol nyelvtudáson kívül mennyi pénzre van szükség ahhoz, hogy valaki az említett szervezeten keresztül eljuthasson mondjuk Pakisztánba?

- Főleg a repülőjegy és a biztosítás kerül sokba, ami együtt majdnem egymillió forint volt, ennyit spóroltam össze öt év alatt. A kintlét nem volt drága. Egyébként ez Nyugat-Európában gyülekezetek vagy barátok támogatásával működik. Magyarországon még nincs kialakulva ez a támogatási rendszer, így én a spórolt pénzemnek köszönhetően mehettem. A kinti hírleveleimre viszont nagyon sok támogatás érkezett, ha azt én a saját költségeimre fordítottam volna, akkor nekem sem került volna sokba ez az év, de én inkább az ottani intézmények támogatására költöttem, például a kórház generátorára, vagy az egyetemen szegény diákok helyett fizettem ki a tandíjat.

- Mennyiben más Pakisztán, mint az európai országok?

- Nekem nagyon furcsa volt, hogy a fiúk és a lányok nem kommunikálhatnak, szinte csak a családban. A családon belüli erős kötődés és a hagyományok tisztelete a párválasztásra is hatással van: szinte mindenki a szülő által kiválasztott házastárssal él. A "szerelmi házasság" nagyon ritka. Általában az eljegyzés napján látja egymást először a leendő ifjú pár, majd az ezt követő néhány nagyobb ünnepen, a negyedik-ötödik találkozás már az esküvő napja. Az eljegyzés és az eskütétel között még meggondolhatják szüleik döntését a fiatalok. Ha nemet mondanak, a szülők másik párt választanak számukra. A legtöbb család elégedett ezzel a rendszerrel, és tényleg jól is működik. A nők csak otthon dolgozhatnak, az utcán, üzletekben, olyan helyen ahol idegenekkel kell kommunikálni, kizárólag férfiak dolgoznak. A buszok első részében a nők, hátul a férfiak utaznak, jól elkülönülve. Például a női kórházban is csak az igazgató, a szakács és néhány karbantartó volt férfi.

Pakisztán India részeként 1947-ig angol gyarmat volt, emiatt máig bal oldali a közlekedés, ráadásul meglepően sokan beszélnek angolul. Egyébként az urdu nyelv a hivatalos az országban, amit leginkább az arabhoz hasonló betűkkel írnak.

Az ország legtöbb általános iskolájában és szinte mindegyik közép- és főiskolán külön osztályban tanulnak a lányok és a fiúk. Az oktatás az általános és a középiskolákban - a néhány angol alapítású iskola kivételével - urdu nyelven folyik. Viszont a felsőoktatásban, számos egyetemen angol tankönyvekből, angol nyelven tanulhatnak a diákok. Az országban a hivatalos levelezési nyelv is az angol.

A második munkahelyemen, a Lahore-i Keresztény Egyetemen egy épülő új egyetemi épületszárny hűtési-fűtési, légtechnikai rendszerének kiépítését ellenőriztem, három építőmérnök műszaki ellenőr kollégámmal együtt dolgoztunk az építkezésen. Ez az 1864-ben alapított keresztény egyetem az ország egyik elitegyetemének számít, ahol harmadik évfolyam után már lányok és fiúk közösen hallgathatják az előadásokat. De a 4400 diák 85%-a fiú, s csak 20%-uk keresztény. Sok állami vezető is ezen az egyetemen végzett, kihasználva a színvonalas keresztény egyetem nyújtotta lehetőségeket.

Decemberben több egyetemi karácsonyi rendezvényen is részt vehettem. A diákok által előadott karácsonyi színdarabok, énekek, zeneművek után a rendezvények általában tánccal zárultak. A lányok és fiúk természetesen csak külön helyiségben és csoportban táncolnak, de mivel ott az egyetemen többségben fiúk vannak, így általában csak fiútánc van. Voltam két esküvőn is, ott a lányok-fiúk közötti tánc csak családon belül megengedett. Ez elég szigorú hagyománynak látszik, de ha belegondolunk, hogy Pakisztánban átlagosan mindenkinek 5-7 testvére, és ezzel együtt számos unokatestvére van, akkor már nem is annyira kicsi a választék. A közvetlen hozzátartozók száma unokatestvérekkel együtt így általában 100-150 fő között van. Pakisztán lakossága 30 évenként megduplázódik.

Ott-tartózkodásom második felében munkámat egy lahore-i általános iskolában folytattam (Szivárvány Iskola), ahol értelmi és testi fogyatékkal élő gyerekek tanításában segítettem, délutánonként pedig az egyetemen tanuló diákok részére angol nyelvet gyakorló beszélgetőcsoportot vezettem. Végül az OM (Operation Mobilisation) nevű segélyszervezettel dolgoztam együtt, ekkor az urdu nyelvű keresztény irodalom terjesztése és a gyülekezetek lelki segítése volt a feladatom. Sok faluban és az ország legnépesebb, 15 millió lakosú városában, Karachiban is dolgozhattam.

A nálunk megszokottól teljesen eltérőek a köszönési szokások is. Férfiak között gyakori a kézfogás után szívre helyezett kéz, amely a tisztelet jele, és hasonlóan szívre tett kézzel illik viszonozni. Barátok, rokonok között egymás átölelése és hátba veregetése a szokás. Nők, illetve családon belüli nők és férfiak között oldalról, egy kézzel történő átkarolás számít illendő köszöntésnek. Nem rokon nők és férfiak között az érintés vagyis a kézfogás még bemutatkozáskor sem illendő. Az angolokhoz hasonlóan a köszönés utáni "Hogy vagy?" (urdu nyelven: Kjé hál he?) kérdés feltevése szinte kötelező, de általában itt sem kell rá válaszolni, vagy elég egy "Jól vagyok" (urdu nyelven: Tik thák).

- Mi volt a legnagyobb élménye?

- A legnagyobb élmény számomra az ottani zene, és különösképp az egyházi zene volt. A gyönyörű dicsőítő énekeket, zsoltárokat tapssal, dobokkal, kézi fújtatós harmóniummal, csörgővel és csimptával kísérik. A csimptá egy kb. 1 m hosszú csipesz alakú zengő hangú ritmushangszer. A gyülekezetek jellegzetessége, hogy a templomokba, gyülekezeti termekbe általában csak mezítláb szabad belépni. Van ugyan néhány pados templom is, de a legtöbb gyülekezetben a nők és férfiak külön, a földön ülve hallgatják a prédikációt.

- Hogyan élnek a pakisztáni keresztények?

- A népesség kb. 1,7-2,7%-a keresztény, vagyis 3-5 millió fő. A keresztények fele katolikus, fele protestáns. Nagyon mélyhitű, elkötelezett, vendégszerető hívekkel találkozhattam ott.

Érdekesség, hogy az ott élő keresztények sem fogyasztanak sertéshúst - igaz, nem is lehet kapni -, aminek az állítólagos mellékhatásairól számtalan tévhit él körükben. Alkoholt sem lehet vásárolni, a legtöbb pakisztáni soha nem is kóstolta. Azzal, hogy elmondtam nekik, itthon ebéd után el szoktam fogyasztani egy üveg sört, nagyon megbotránkoztattam őket. Nem próbálták és nem tudják, hogy egy kevés alkoholtól még nem lesz részeg az ember. Az úrvacsorához is alkoholmentes szőlőlevet, illetve édes üdítőitalokat fogyasztanak.

- Hogyan vonná meg a pakisztáni missziós munkával töltött év mérlegét?

- Már Kárpátalján megtapasztaltam, hogy ha valaki valamit elhagy Krisztusért, százannyit kap helyébe. Ez a megtapasztalás bátorított a pakisztáni útra. Továbbá elmondhatom, hogy nagyon sokat tanultam a kulturális különbségekből, az ottani családok és az ottani keresztények életéből. Úgy érzem, hitemben növekedtem, és szélesebb látókörűvé is váltam. Mert aki Jézust befogadja, megtapasztalhatja, hogy mindenütt vele van, bármerre is járjon a nagyvilágban.

A Szürtei Cigány Gyülekezetben eltöltött egy év nagyon jó felkészítés volt számomra, hogy könnyebben tudjak a pakisztáni emberekkel kapcsolatot teremteni. Végül is a roma kultúra és temperamentum sokban hasonlít az ottani emberekéhez. De mindennél hasznosabb volt, hogy indulásom előtt a muszlim vallást tanulmányoztam.

Most, hogy hazajöttem, még nem helyezkedtem el a szakmámban. Sárospatakon lelkipásztori munkatársnak tanulok, és nyár végén szeretnék újra gépészmérnökként dolgozni. Ugyanakkor még mindig luxusnak tűnik Pakisztán után Magyarország. Sokkal jobb körülmények között élünk, mint ahogy elutazásom előtt gondoltam.

Badó Zsolt