"Szerencse fel..."
A Felső-Tisza jobb partján, a Máramarosi-medence keleti végében, a Kárpátok roppant ívéhez tartozó Magura-hegyvonulat lábainál, az ukrán–román határon terül el egy kilencezer főt számláló nagyközség, Aknaszlatina, ahol a hatvan százalékot kitevő román többség mellett mintegy háromezer nemzettársunk él, így ez a közösség a Felső-Tisza-vidék egyik legjelentősebb magyar nyelvszigeteként őrzi kultúránkat, hagyományainkat.
Egymásra épülő évszázadok
A település a területén talált római pénzek tanúsága szerint már az ókorban lakott hely volt, a helybeliek pedig jövedelmező kereskedelmet folytattak a Római Birodalommal, melynek északi határa a Kr. u. I. században nem is olyan messze, Erdély területén húzódott, ahol az itáliai hódítók megszervezték Dacia provinciát (tartományt), s szépen csengő solidusokkal és denariusokkal fizettek a kősóért. A középkorban már valószínűleg a XIII. században, IV. Béla uralkodása idején is bányászták itt a sót. Erre utal az a hagyomány, miszerint az uralkodó lánya, Kunigunda, Boleszlav lengyel király felesége is felkereste Aknaszlatinát, s e látogatás következményeként nevezték el róla a Kunigunda-bányát. Itt említhetjük meg a királylányról szóló legendát is, mely szerint Kunigunda a bánya látogatásakor beleejtette a gyűrűjét az aknába, s amikor aztán Lengyelországban feltárták a pidichowi sóbányát, az első felszínre hozott sótömbben megtalálták az elveszett gyűrűt. Az első írásos forrás azonban, melyben említést tesznek a helységről, csak 1360-ból maradt fenn, ebben Zlathynaként írnak a településről, melyet ekkor a vlachokat (románokat) és szlávokat királyi megbízásból, szervezetten betelepítő kenézek birtokoltak, irányítottak. Maga a név is szláv, talán szlovén eredetű, s a közeli sós vizű patakról vonódott át a községre. Az aknaszlatinai bánya egyike volt a Magyar Királyság legjelentősebb sóbányáinak, innen indult a híres Só-út, melynek védelmére egész várláncolat (Visk, majd Huszt, Királyháza és Nagyszőlős) épült ki a mai Kárpátalja területén. A sót részben szekereken, a Tisza mentén kanyargó országúton, részben tutajokon, a folyó hullámain szállították Magyarország belső vidékeire, s az út főbb állomáshelyei közé tartozott Tiszaújlak, Tárkány, Tokaj és Szolnok, ahol sóraktárak épültek.
A bányászoknak viszont nem volt irigylésre méltó helyzetük, 1492-ben sztrájkba is léptek az embertelen munkakörülmények miatt (ez volt az első munkabeszüntetés a történelmi Magyarország területén), 1514-ben pedig fellázadtak, s bekapcsolódtak a Dózsa György által vezetett parasztháborúba. A XVII–XVIII. század fordulóján több munkás is beállt az akkoriban a környéken tevékenykedő Iván Pintye betyár bandájába. Maga Pintye aztán 1703-ban csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, s a kurucok az ő segítségével foglalták el Aknaszlatinát. A XVIII–XIX. században egy sor új bányát nyitottak a település területén, 1778-ban a Krisztina-bányát, 1781-ben az Albert-bányát, 1789-ben a Miklós-bányát, 1804-ben a József-bányát, 1808-ban pedig a Ferenc-bányát, s a 45-50 kilogrammos sókockákat már csaknem kétszáz évvel ezelőtt is gőzgépek segítségével emelték ki az aknákból. 1880-ban pedig ezt a települést is elérte a vasút, s ekkortól kezdődően már nem tutajokon, hanem tehervagonokban szállították a sót Magyarország belsejébe. 1910-ben 2330, túlnyomórészt magyar lakosa volt, s az etnikai arányok csak Trianon után változtak kedvezőtlenül. 1944-ben a visszavonuló magyar és német csapatok felrobbantották az Aknaszlatinát a Tisza bal partján fekvő Máramarosszigettel összekötő hidat, melyet csak 2002-ben építettek újjá, s csupán öt év múlva nyílt meg az ukrán–román határátkelőhely.
1944 novemberében a szovjetek több, mint 800 magyar férfit hurcoltak el a Gulagra, akik közül 175-en sohasem térhettek haza, csontjaik tömegsírokban porladnak. Három év múlva Aknaszlatinához csatolták a tőle addig különálló Faluszlatinát, 1968-ban pedig megnyitották a megyei, valamint a köztársasági allergológiai kórházat, melyek mindegyikének kialakították a föld alatti részlegét a különböző tárnaszakaszokon. Az utóbbi években azonban kedvezőtlenre fordult a nagyközség helyzete. A vízbetörések miatt bezárták a 9-es bányát, s a 8-as bányában is leállították a kitermelést, az allergológiai kórházak föld alatti részei sem működnek, a bányaművelésből kivont régi tárnák sorozatos beomlásai miatt pedig külszíni omlások történnek, jókora kráterek jelennek meg a nagyközség határában.
Sokan Spanyolországban, Portugáliában, Csehországban keresnek munkát
– Aknaszlatinán korábban mindig is a sóbányászat jelentette a megélhetés alapját – fejti ki Kocserha János alpolgármester. – Az 1980-as évek elején a bányászok száma elérte a kétezer főt, ma viszont csak 150-en dolgoznak a bányában (a 8-asban), akik karbantartási és felújítási munkálatokat végeznek. A lakosság jelentős része idegenben próbálja biztosítani a megélhetését, a magyarok zömmel az anyaországban, kisebb részt Csehországban, Spanyolországban és Portugáliában vállalnak munkát, a románok pedig Ukrajna belső vidékein, Oroszországban, illetve Nyugat-Európában dolgoznak. Az idevalósiak bármilyen munkát elvállalnak, a kőművességtől – a szobafestésen át – a vízvezeték-szerelésig, csak hogy megkereshessék a kenyérnekvalót. Emellett 500-600, túlnyomórészt aknaszlatinai lakost alkalmaz a két allergológiai kórház, illetve sokan a hat helybeli fűrésztelep valamelyikén helyezkedtek el. A határátkelőhely 2007-es megnyitása pedig fellendítette az üzletek, a kávézók forgalmát, sok máramarosszigeti és környékbeli romániai lakos ugyanis – a hazaihoz képest olcsóbb árak kedvéért – sűrűn jár át hozzánk bevásárolni, s ha már itt vannak, a kávézókba is betérnek.
Ugyancsak fellendült az idegenforgalom, a sóstavak körül gomba módra nőttek ki a földből a turistatelepek (jelenleg negyvenet tesz ki a számuk), melyek egyidejűleg kétezer turistát tudnak elszállásolni, s 200 lakos számára biztosítanak megélhetést. Szintén jelentős idegenforgalmi látványosság a bányászati múzeum, mely bemutatja a sóbányászat történetét az ókortól napjainkig, valamint a nagyközség történelmét is, lévén, hogy Aknaszlatina múltja és jelene szorosan összefonódik a bányáéval. Külön érdekesség, hogy a bányászati eszközök mellett őriznek itt egy török világbeli, zsákmányolt oszmán zászlót, valamint egy jókora, csillogó, fekete meteoritot is. A létesítmény értékét növeli, hogy a világon csak nagyon kevés múzeum foglalkozik a sóbányászat múltjával.
A sóstavak és a bányászati múzeum mellett a nagyközség nevezetességei közé tartozik a magyar szentek szoborparkja, melyet a római katolikus templom kertjében hoztak létre az egyházközség és a KMKSZ-alapszervezet együttműködésének köszönhetően.
Az ukrán iskolának csak néhány magyar tanulója van
– Alapszervezetünk a kezdet kezdetén, 1989-ben alakult meg, s pillanatnyilag 812 tagot számlál – tájékoztat Szedlák Gyula jelenlegi elnök. – Még a megalakulás évében (a római katolikus templom kertjében) felállítottuk a sztálini lágerekben elpusztult aknakszlatinai magyar férfiak emlékművét. Hat év múltán emlékkeresztet emeltünk az 1970-es években lerombolt Nepomuki Szent János kápolna helyén, mely keresztet, mivel omlásveszélyes helyen volt, tavalyelőtt átszállítottuk a római katolikus templom parkjába, akárcsak az első világháború hősi halottainak a tiszteletére emelt obeliszket, melyről viszont a szovjethatalom eltávolíttatta a katonák nevét felsoroló bronztáblát (ennek, sajnos, nyoma veszett). Mi azután felhelyeztük rá az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emléktábláját, s most ennél az obeliszknél tartjuk meg a március 15-i ünnepségeinket. 2000-ben, plébánosunk, Mészáros Domonkos kezdeményezésére létrehoztuk az Árpád-házi szentek szoborparkját, s felállítottuk a hét honfoglaló magyar törzset jelképező hét kopjafát. Rendszeresen megemlékezünk nemzeti ünnepeinkről, augusztus 20-án pedig, amikor a KMKSZ itt tartja meg a Szent István-napi központi rendezvényét, összegyűlnek a templomkertben a Felső-Tisza-vidék magyar ének- és tánccsoportjai – köztük természetesen az aknaszlatinai Bel Canto Női Kórus, valamint a helybeli fúvószenekar –, és kétórás, színvonalas kulturális műsort mutatnak be.
Hogy asszimilálódik-e az itteni magyarság? Szerencsére nem, sőt inkább a magyar családokba bekerült más nemzetiségű családtagok és leszármazottaik válnak magyarrá. Az egyik szülő, teszem azt, még ukrán, de a gyermekei már magyar iskolába járnak, az unokák pedig már magyaroknak vallják magukat. Nálunk különben a magyar családok mondhatni mind az anyanyelvű középiskolába járatják gyermekeiket, jelenleg például osztályonként csak egy-egy magyar tanulója van a helybeli ukrán tannyelvű középiskolának. Számomra felfoghatatlan, hogy a tömbmagyarság által lakott területen vannak olyan falvak, ahol nem kevés magyar gyermeket járatnak az ukrán iskolákba.
– A település nagy múltú magyar tannyelvű iskolája a KMKSZ fellépése eredményeként 1989-ben kapta vissza önállóságát – mondja Benedek Imre iskolaigazgató. – A múlt tanévben 198 diákot oktatott a tanintézet 21 pedagógusa, s örömmel mondhatom, hogy a miénk a Técsői járás egyik legjobban felszerelt iskolája.
Végezetül szóljunk az Aknaszlatinai Művészeti Iskoláról.
A muzsika szárnyán
– A tanintézetet 1946-ban alapították, az első kárpátaljai falusi zeneiskolaként, s 2002 óta működünk mint művészeti iskola – mutatja be az intézményt Vajnági Éva iskolaigazgató. – Huszonegy tanárunk van, közülük 17-en magyarok, s a 200 tanulónk közt is számarányukhoz képest nagyobb számban képviseltetik magukat a magyarok, mint a románok. Táncszakosztályunkon a magyar néptáncokra helyezzük a hangsúlyt, szatmári, dél-alföldi, kalotaszegi, moldovai és székelyföldi táncokat oktatunk, amellett magyar népdalokat is tanítunk. Nefelejcs Táncegyüttesünk fellép a magyarországi és belföldi fesztiválokon, ezenkívül Erdélybe is eljutottak, ahol felléptek a csíksomlyói búcsún, az együttes egyik tagja, Mitru Barbara pedig az idén első lett a magyarországi Tuzséron lebonyolított XII. Kárpát-medencei Kézműves- és Hagyományápoló Tábor keretein belül megrendezett népdaléneklési versenyen, míg a táncosok harmadikok lettek az ugyanott megszervezett néptáncversenyen.
2006-ban újraindult a fúvósrészleg, Ájb Gergő irányítása alatt, s ugyanő vezeti a korábban feloszlott, ám most új életre kelt, kizárólag magyar zenészekből álló fúvószenekart is, mely gyakran fellép a különböző kulturális rendezvényeken, de a helybeli temetésekre, sőt a környékbeli falvak gyászszertartásaira is hívják őket. Nagyon büszkék vagyunk a 14 éve működő Bel Canto Női Kórusra is (vezetője Szenykiv Mónika), mely ezer év magyar zenei örökségét eleveníti fel, repertoárjában egyaránt szerepelnek gregorián énekek, klasszikus darabok, újabb kori egyházi énekek, illetve népdalok. Rendszeresen fellépnek a KMKSZ rendezvényein, valamint szolgálnak a helybeli római katolikus templomban, ahol az egyházi énekek előadása mellett minden húsvétkor eléneklik a Passiót. Emellett külföldön is vendégszerepelnek, többek között felléptek a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
"Szerencse fel, szerencse le! / Ilyen a bányász élete" – e sorokkal kezdődik a bányászhimnusz, s búcsút véve Aknaszlatinától, én is így köszöntöm az őrhelyükön derekasan helytálló helybeli magyarokat: Szerencse fel!
Lajos Mihály
