Akit titokban szenteltek fel

Beszélgetés Bohán Béla aranymisés pappal

2010. augusztus 20., 10:00 , 501. szám
Bohán Béla atya a beregszászi plébánián

A közelmúltban tartotta aranymiséjét Bohán Béla beregszászi plébános, akit ötven évvel ezelőtt szenteltek pappá. Ennek kapcsán Béla atyával küzdelmektől sem mentes életútjáról beszélgettünk.

– Mit tudhatunk ifjúságáról, a papi hivatás gondolatának megszületéséről?

– 1936-ban születtem a Szatmár megyei Nyírcsaholyban, egy Mátészalka melletti faluban. Nagymamámtól hallottam, hogy amikor a születésem utáni időben egy látogató megkérdezte, mi a nevem, a kapott válaszra így reagált: "Béla? Akkor pap lesz belőle!" Ez később sokszor a fülemben csengett, és úgy is éreztem, nem választhatok mást, én a papi hivatásra születtem.

Általános iskolai tanulmányaimat 1942-ben kezdtem el. Azon év őszén falunkban újmiséjét tartotta Juhari Gábor, ami igen mély hatással volt rám. Az ezt követő nyáron mindennap ministrálásra jártunk, s már ekkor eldöntöttem, hogy Istent akarom szolgálni. 1944 húsvétján az iskolában befejeződött a tanítás, csak a hittanórák zajlottak, mivel elsőáldozásra készültünk. A háborús helyzet miatt Scheffler János püspök végigjárta a plébániákat, és akit lehetett, megbérmált. A püspök a bérmálást követően megkérdezte a fiúktól, ki szeretne közülük pap lenni. Én is jelentkeztem, de a plébánosunk visszaküldött azzal az indoklással, hogy én még nagyon kicsi vagyok.

Amikor 1946-ban az általános iskola Nyírcsaholyi Rk. Gk. Együttműködéses Általános Iskola névvel újból megnyílt a településen, abban német nyelvet is oktattak. Én viszont szerettem volna latint tanulni, ezért a káplánhoz, Kassai Sándorhoz jártam latinórákra három nagyobb fiú társaságában. Mint magántanulók, szerettünk volna magánvizsgát tenni. Ez azonban mégsem történt meg. A következő évben nem volt káplán, így aztán abbamaradt a latintanulás, hogy aztán azt négyszer kezdjem elölről.

Első kapcsolatom a Jézus Társasággal vagy közismertebb nevén a jezsuita renddel a szüleim révén történt, akik katolikus lapokat járattak. Édesapám a Magyar Kultúra folyóiratot olvasva gyakran emlegette ezen lap szerkesztőjének, a jezsuita szerzetes Bangha Bélának nevét. Az ő tevékeny munkássága erős hatással volt rám. Nagyobb testvéreim pedig avatott "szívgárdisták" voltak. A Szívgárda 1920-1948 között fennállt szervezet volt: a Jézus Szentséges Szívét tisztelő és Jézusért apostolkodni akaró 6-14 éves katolikus fiúk és leányok tartoztak soraiba. A Jézus Szíve Szövetség hetilapja, a Szív nevű újság is minden heti olvasmány volt nálunk. Ennek rejtvénymegfejtéseit mindig beküldtem, majd a lap szerkesztőjével, Pálos Antal atyával is leveleztem. Egy misszió alkalmával aztán a településünkön is találkozhattam jezsuitával.

– Hogyan kezdődtek papi tanulmányai?

– 1948-ban az új hatalom államosította a katolikus iskolákat, így a mienket is. Azonban a továbbtanulásra reményt nyújtott, hogy az olyan katolikus papnevelő intézetek, mint pl. a kisszemináriumok, tovább működhettek állami engedéllyel. 1949-ben az újságok lapjain is olvashatóak voltak az ide szóló hirdetések. Az egyik ilyen – általános iskolások számára is felvételi lehetőséget hirdető – intézmény az egri kisszeminárium volt. A nyolcadik osztályt már itt kezdtem el. 1950-ben azonban újabb államosításokra került sor, így többek között erre a sorsra jutott a kisszeminárium épülete, melyből állami kollégium lett. A gimnazisták átmentek a nagyszeminárium épületébe, bennünket, általános iskolásokat azonban hazaküldtek azzal, hogy majd csak gimnáziumba jöhetünk vissza. A nyolcadik osztályt tehát otthon fejeztem be, majd újból jelentkeztem az egri kisszemináriumba gimnazistaként. A "változatosság kedvéért" azonban egy év múlva több más szeminárium mellett a mi intézményünket is megszüntették. Magyarországon kizárólag nyolc iskolát hagytak egyházi tulajdonban, melyből "fejenként" kettőt működtetett három férfi (piarista, bencés, ferences) és egy női (Szegény Iskolanővérek) rend. A többi rendet erre az időre már feloszlatták, köztük a jezsuita rendet is. Én a kecskeméti piarista gimnáziumot választottam. Befejezése után az egri szemináriumba jelentkeztem. Itt néhány héttel korábban kezdődött a tanítás. Ez volt az ún. noviciátusi időszak, mely alatt felkészültünk a szemináriumi életre. Két hét elteltével Czapik Gyula érsek úr Budapestre küldött, hogy a Központi Szemináriumban kezdjem el tanulmányaimat.

– Mi történt a Központi Szeminárium évei alatt?

– Akkoriban a papszentelést megelőzően még létezett a szubdiakónusi és diakónusi fokozat, melyből mára már csak a diakónusi maradt. A szubdiakónust más néven alszerpapnak is nevezték. A kisebb rendek (ajtónálló, ördögűző, lektor, akolítus) és a diakónus közt elhelyezkedő szolgálattevő volt. Feladata volt a zsolozsma mondása és a szentlecke felolvasása. Később VI. Pál pápa 1972-ben megszüntette a szubdiakónusok rendjét. Engem 1958 októberében szenteltek szubdiakónussá, melyet december 8-án a diakónusi felszentelés követett Grősz József kalocsai érsek által.

Azonban 1959 márciusában a papnövendékek 80-90 százalékát – azokat, akik nem jártak rendszeresen az úgynevezett békegyűlésekre, köztük engem is – kitették a Budapesti Központi Szemináriumból. Mindössze néhány kispap maradhatott, mivel ők készek voltak elmenni a gyűlésekre.

A kitettek felszentelése titokban történt, melyről csak a felszentelt és a szertartást végző egyházi méltóság, illetve egy-két tanú tudott. Az én felszentelésem is hasonlóan titokzatos körülmények közepette történt 1960. július 25-én. A helyszín Budapesten a Kassai téri Szentlélek-templom volt, ahol Zadravecz István nyugalmazott püspök szentelt pappá zárt ajtók mögött, néhány pap jelenlétében.

– Hogyan kezdődött papi szolgálata?

– A püspöktől nem kaptam kinevezést, mivel hivatalosan nem számíthattam papnak. Tizenkét olyan év következett, melyben csak "félegyházi" munkákat láttam el: kántorként, harangozóként, sekrestyésként stb. tevékenykedtem. Hogy hogyan lettem pap, nem nagyon kérdezték. Oda mentem, ahol szükség volt rám. Mindez az akkori Magyarországon nem számított rendkívülinek. Nagyon sok állandó "állás" nélküli pap volt az országban, főleg a feloszlatott szerzetesrendek tagjai, akik hasonlóan "alkalmi" munkákból éltek. Amennyiben nem volt olyan templom, amelyben az állam engedélyezte a misézést, akkor titokban, a lakásukon működtek.

– Milyen volt az állam viszonyulása papokhoz ebben az időben?

– Ebben az időszakban éledt fel a békegyűlés-mozgalom, amelyről az előbb beszéltem. Az Opus Pacis, az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága vagy ezek megbízásából a Hazafias Népfront gyűléseket rendezett a papság tájékoztatására. A kommunista ideológiában gyakran szereplő "társadalmi békéről" tartottak előadásokat azzal a szándékkal, hogy a papokon keresztül propagálják a híveknek. A papok békegyűléseken való részvétele a megbízhatóság föltétele és a "haladó szelleműség" jele volt. A legtöbben igyekeztünk szabotálni a békegyűléseket, nem mentünk el azokra.

Volt egy-egy nagyobb letartóztatási hullám is, de alapjában véve a hatalom nem volt olyan kíméletlenül elnyomó, mint mondjuk a Szovjetunióban. Ha valaki a templomban egy-két ember előtt misézett, akkor megvonták a vállukat: "Biztosan csak imádkozik." Más volt a helyzet, amikor nyilvánosan prédikáltak, az ellen szigorúbban léptek fel. De azért mindenki félt.

Néha egészen meghökkentő dolgok is megtörténtek. Erre az egyik legjobb példa dr. Kardas József jezsuita szerzetes esete, aki eredetileg orvos volt, s az I. világháború alatt a fronton működött. A szerzetesrendek feloszlatásakor 60 éves volt, s egy pannonhalmi állami szociális otthonként funkcionáló kolostorba ment volna hozzá hasonlóan idős szerzetesek közé. Már éppen beköltözött volna oda, amikor az egészségügyi minisztérium váratlanul felszólította, hogy mint hírneves sebész, haladéktalanul jelentkezzen orvosi szolgálatra, ellenkező esetben mint munkakerülőt börtönbüntetésre ítélik. Ő erre azt válaszolta, hogy eredetileg nem sebész, hanem belgyógyász volt, de mivel ezt a hivatását már harminc éve nem gyakorolta, továbbképzésre van szüksége. Rövid képzést követően a kommunista hatalom egyik bástyájának számító bányászvárosba, Salgótarjánba került körorvosnak. Az ő körzetéhez tartoztak az államhatalom pillérei: a helyőrség, a rendőrség és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH). Orvosi teendőit itt maradéktalanul ellátta, de érdekesség, hogy papi feladatait is, mivel mindennap bement a város templomába misézni. A hatalom nem bántotta, úgy látszik, jó munkája okán elnézték neki ezen tevékenységét.

– Béla atya, mikor kapta első "hivatalos" állását?

– 1971-ben, akkor Mádra helyeztek káplánnak, majd további szolgálati helyek következtek: Sárospatak, Sátoraljaújhely, Nyíregyháza. 1979-ben lettem először plébános Nyírbogdányban. 1981 és 1987 között Nyírszőlősön voltam plébános. 1980-ban sikerült nyugati útlevelet kapnom, és Rómába utazhattam, ahol a Szent Péter Bazilika alatt felszentelték a Magyarok kápolnáját. 1981-ben sikerült Kanadába is kiutaznom, ahol elvégeztem a 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot. Ha hiányosan is, de a jezsuita képzésem ezzel befejeződött. A jezsuita rendben örökfogadalmamat végül 1983-ban tettem le.

– Hogyan került Kárpátaljára?

– 1968 nyarán Lőrincz István kárpátaljai esperes-plébános Budapesten a külsőangyalfalvi plébánián járva beszélt a küzdelmes kárpátaljai helyzetről, s a segítés szándéka az itteniek iránt akkor fogalmazódott meg bennem. 1975-ben turistaként sikerült először eljutnom Kárpátaljára. Ungváron néhány órát töltve beszéltem Mészáros János nyugdíjas pappal és egy apácával, részletesebb képet kapva az itt uralkodó helyzetről. 1985 szeptemberében Trabanttal csoportos turistaúton voltam Ungvár–Munkácson, találkoztam Károlyi Lajos és Csáti József atyákkal. Az ideutazások eleinte a szokványos eljárás szerint történtek: a megérkezést követően be kellett jelentkeznünk az ungvári Zakarpattya Hotelbe, így regisztrálva, hol vagyunk megszállva. Ez még azzal járt együtt, hogy csak kijelölt turistaútvonalon mozoghattunk. Később rájöttünk arra, hogy létezik egy ún. kiküldetési rendelvény, melyet azok kaphattak meg, akik az anyaországból vendégmunkásként szolgáltak a Szovjetunióban. Ez nagyobb mozgáskört biztosított.

Paskai László bíboros 1989-es kárpátaljai látogatását követően egyezmény született, melynek értelmében Magyarországról öt pap – három ferences, egy domonkos és egy jezsuita – jöhetett Kárpátaljára segítő szolgálatra. Én is köztük voltam. Rövid beregszászi tartózkodást követően Rahóra kerültem, melyet egy tízéves ungvári szolgálat követett. 2001-től pedig itt, Beregszászban szolgálok.

– Milyen tervei vannak?

– A szolgálatom ellátását szeretném maradéktalanul teljesíteni. Ezenkívül nagy álmom még, hogy feltárásra kerüljön a római katolikus templom körüli terület, benne az egykor a lengyelek által elpusztított kápolnával. Bizonyára sok érdekesség derülne ki. Jelenleg pedig szabadságra készülök, mivel már vagy húsz éve nem voltam, s a családtagok meglátogatása mellett jól fog esni majd egy kis pihenés.

Fischer Zsolt