Nyelvsziget a Latorca-holtág mentén

Kárpátalja területén a középkorban az Ungvár–Munkács–Huszt–Aknaszlatina vonal mentén húzódott a magyar–ruszin nyelvhatár, mely mostanára – számunkra hátrányosan – dél és nyugat felé tolódott el. Ám Ungvár és Munkács között, az utóbbi várostól kilenc kilométerrel északnyugatra, van egy település, a 3280 lelkes Beregrákos, ahol a 2001-es népszámlálás adatai szerint 1493 magyar él, jelentős nyelvszigetet alkotva.

Egy kis történelem

Hajdanán a falu mellett folyt a Latorca egyik ága, a rákokban bővelkedő Rákos, s a mára holtággá vált vízfolyásról kapta nevét a település. A falut – Rakus néven – először 1332-ben említik a krónikák, mint az ungi főesperességhez tartozó anyaegyházat, mely minden bizonnyal gótikus stílusú templommal is rendelkezett, ez azonban elenyészett a történelem viharaiban. A település hosszú évszázadokig a munkácsi uradalomhoz tartozott, s a községet hosszabb-rövidebb ideig birtokolta a Drágffy, a Lázár, a Dobó és a Rákóczi család. Az utóbbi família 1645-ben tágas, emeletes udvarházat épített a helységben, 1657-ben viszont, amikor II. Rákóczi György erdélyi fejedelem balsikerű lengyelországi hadjáratát követően – Lubomirsky herceg vezetésével – lengyel büntetősereg zúdult Északkelet-Magyarországra, a támadók ezt az udvarházat is felperzselték. Az 1703-1711-es Rákóczi-szabadságharc idején sok helybeli lakos csapott fel kurucnak, s állt be a Cum Deo pro Patria et Libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú fejedelmi zászlók alá. A nemzeti függetlenségért vívott harc bukását követően előbb a császári kincstár tette rá a kezét a munkácsi uradalomra, majd 1721-ben a gróf Schönborn családé lett a hatalmas birtok, melybe – települések tucatjai mellett – Beregrákos is beletartozott. Ekkor azonban még csak Rákosként emlegették a települést, sőt Fényes Elek 1851-ben kiadott, Magyarország geographiai szótára c. művében is Rákosként szerepel, tehát valószínűleg a XIX. század második felében vagy a XX. század elején toldották ki a község nevét a Bereg vármegyére utaló Bereg előtaggal, ugyanis a falu az etnikai határoknak fittyet hányó trianoni békediktátumig a nevezett megye Latorcai járásához tartozott. 1885-ben itt látta meg a napvilágot Salamon Béla színművész (szülőháza falán ma márványtábla őrzi az emlékezetét). 1910-ben 2726-an lakták a falut: 1538-at tett ki a magyarok, 1043-at a ruszinok, és 139-et a németek száma. A második világháborúban huszonegy, Beregrákosról behívott honvéd halt hősi halált, több mint háromszor annyi áldozatot követelt viszont a nagy vörös birodalom helybeli bemutatkozása: a szovjetek 1944 novemberében elhurcolták a falu 171 magyar férfilakosát, akik közül 71 személy halt meg a deportálás során, illetve a Gulag táboraiban.

Molnár Mihály: A kolhozelnök csalásra akart kényszeríteni

Az elmúlt bő háromnegyed évszázad egyik tanúja a község legidősebb magyar lakosa, a 85 éves Molnár Mihály, akivel a magyar tannyelvű általános iskolában futok össze, ahová – lapunk előfizetőjeként – az újságért jött fel.

– 1925-ben születtem meg először, másodszor pedig akkor, amikor hazajöttem a lágerből – pillant vissza beszélgetőtársam a sok évtizedes múltba. – Öten voltunk testvérek, akik közül négyen értük meg a felnőttkort, s már csak én élek közülük. A szüleimnek hat katasztrális holdjuk volt a falusi határban, valamint egy szőlőültetvényük a közeli Iványi község mellett emelkedő dombon, s búzát, krumplit, kukoricát vittek a munkácsi piacra, míg a borfeleslegüket zsidó kereskedők vásárolták fel. Emellett hízókat is adtak el – a magyar világban jó ára volt az állatoknak –, a honvédség pedig két lovat vett meg tőlük, s ugyancsak szép pénzt fizettek értük. A munka mellett, persze, pihentünk is, nagyon szerettem táncolni, leginkább a tangót és a keringőt élveztem, s nem egy lányt tanítottam meg a tánclépésekre.

1938-ban, amikor újból Magyarország kötelékébe kerültünk, én is levente lettem, s emlékszem, minden foglalkozást a Magyar Hiszekeggyel kezdtünk ("Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen."). Az elméleti foglalkozásokon megismerkedtünk a magyar történelemmel – ma is fel tudom sorolni például a hét vezér nevét –, a gyakorlati órákon megtanultuk szétszedni-összerakni a puskát, s lőgyakorlatokra is vittek minket. Horthy Miklós születésnapján, a névnapján, március 15-én és augusztus 20-án pedig este, zászló alatt, lampionok fénye mellett, nótázva felvonultunk, s a falusi fúvószenekar kísért bennünket. Később jelentkeztem Beregszászba, a leventeoktató-tanfolyamra, s ennek befejezése után Szolyvára jártam leventéket képezni. Emellett a Beregszászi Mezőgazdasági Iskola hallgatójaként gazdálkodási ismereteket szereztem, s a népfőiskolán is tanultam. Az utóbbi helyen a tanáraim felfigyeltek az íráskészségemre, s azt tanácsolták: menjek Budapestre, az egyetemre, és legyek újságíró. A szüleim azonban azt mondták, hogy nekik gazdálkodóként van rám szükségük, így otthon maradtam.

Eljött aztán 1944 novembere, s a bátyámmal együtt engem is elvittek a "málenykij robot"-ra. Először Kalnikra vonultunk, ahol a szovjet katonák elrabolták tőlünk a karórákat, a késeket, a borotvákat. Hogy megmentsem a sajátjaimat, eldugtam őket egy szénaszárító eresze alá, majd, miután hazajöttem a lágerből, visszamentem értük, de már a szénaszárító sem állt, az eszközeim pedig rég mást boldogítottak. A táborról szólva, Szolyván és Szamboron át Orelbe kerültünk, ahol a testvéremet, szegényt, elvitte a hastífusz, s én is kórházba kerültem, mert a kolhozban dolgozva, éhségemben nyers krumplit ettem. Később aztán valamivel jobb lett a sorsom, konyhai raktáros lettem, s ilyen minőségemben értem meg a láger végét. 1946 októberében jöttem haza. A családi gazdaságban dolgoztam, míg csak a kolhozosítás során el nem vették mindenünket. Nekem kellett elvezetnem a kollektív gazdaságba a lovainkat a szekerünkkel, rajta a mezőgazdasági felszerelésekkel, a kolhozba érve pedig még egyszer megveregettem a lovak fejét, s aztán nem dolgoztam velük többet.

Nekem is be kellett lépnem a gazdaságba, ahonnan Munkácsra irányítottak agrármérnöki tanfolyamra, melyet el is végeztem. A kolhozelnök viszont hazugságra és csalásra akart kényszeríteni. Azt akarta, tüntessem fel kisebbnek a dohányföld nagyságát, hogy az legyen a látszat: csekélyebb területen értek el viszonylag jelentős termést, ebben az esetben ugyanis nagyobb prémium ütötte volna az elnök elvtárs markát. Én viszont erre nem voltam hajlandó, inkább felhagytam az agrármérnökséggel, és a kolhozi asztalosműhelyben helyezkedtem el, onnan is mentem nyugdíjba. A feleségemmel élek, van két lányunk, hét unokánk és két dédunokánk.

KMKSZ-alapszervezet: teleház és falunévtáblák

– A KMKSZ helybeli alapszervezete 1990-ben alakult meg, s jelenleg 450-en vagyunk, húsz fővel többen, mint tavaly – tájékoztat Tóth Margit, az alapszervezet elnöke. – Még a megalakulásunk évében – a református templom kertjében – felállítottuk a második világháború és a sztálini deportálások áldozatainak emlékművét, 2000-ben pedig márványtáblát avattunk fel a magyar tannyelvű általános iskola falán, mely hírül adja, hogy a KMKSZ, a Magyarok Világszövetsége, az Észt Keresztyén Gyülekezet, a Kárpátaljai Református Egyházkerület, valamint a hollandiai Halm Alapítvány támogatásával, a nevezett esztendőben újítottuk fel az oktatási intézményt. Részt vettünk a kárpótlásban, a földprivatizációban, a zöld programban, a magyarigazolványok kiállításához szükséges ügyintézésben, most pedig a schengeni vízumhoz szükséges támogató nyilatkozatokkal foglalkozunk. Megemlékezünk nemzeti ünnepeinkről, farsangi bált, anyák napi és gyermeknapi ünnepséget szervezünk, míg az iskolában magyar irodalmi témájú teadélutánokat és vetélkedőket bonyolítunk le, a tanévnyitó napján pedig sportdélutánt tartunk ügyességi vetélkedőkkel, valamint futballmérkőzéssel, melyen a szülők csapata méri össze tudását a tanárok és a diákok közös együttesével. A KMKSZ megyei szervezetének köszönhetően létrehoztuk a teleházunkat, támogatjuk a magyar iskola citerazenekarát, illetve a mi kezdeményezésünkre létrehozott magyar óvodai csoportot, jelenleg pedig fel szeretnénk állítani a kétnyelvű címeres falunévtáblákat.

Modern iskola a százéves épületben

– Tanintézményünk épülete az idén novemberben lesz százéves, 1910-ben, Papp Károly lelkészsége idején építtette azt fel a helybeli református gyülekezet, s ez lett az 1781-ben megalapított egyházi iskola új otthona – idézi fel a múltat Molnár Béla iskolaigazgató. – A második világháború után az oktatási intézményt államosította a szovjethatalom, s áthelyezte az elkobzott görög katolikus parókiára, míg a magyar tanintézet épületét elrabolták a helybeli ukrán tannyelvű középiskola számára, s csak 1973-ban kaptuk vissza régi hajlékunkat, miután az ukrán iskola új épületbe költözött.

A múlt tanévben 170 diák tanult az oktatási intézmény falai között, 23 végzőst bocsátottunk ki, szeptember 1-jén pedig – szemben a tavalyi huszonegy elsőssel – csak tizenegy első osztályos nebuló kezdi meg iskolai tanulmányait, mert hat évvel ezelőtt, 2004-ben kevés magyar gyermek született. Amúgy a magyar szülők túlnyomórészt az anyanyelvű iskolába íratják be gyermekeiket, nagyon keveset járatnak az ukrán tanintézetbe, jelenleg például két alsós és egyetlen általános iskolás magyar diák tanul az ukrán tannyelvű oktatási intézetben. Végzőseink – amennyiben később felsőoktatási tanintézményben akarják folytatni tanulmányaikat – a Nagyberegi, illetve a Tiszapéterfalvi Református Líceumban tanulnak tovább, pár diák beiratkozik a helybeli ukrán középiskolába, a többiek pedig a Munkácsi Agráripari College-ben, a pár éve megnyílt Ungvári Egészségügyi Szakközépiskolában, a Munkácsi Kereskedelmi Technikumban, valamint a járási központ több szakközépiskolájában készülnek fel a nagybetűs Életre.

A felszereltségünkről szólva, a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest nagyot javult a helyzet. Van egy informatikai szaktantermünk, 16 számítógéppel. A KMPSZ-től komputereket és kivetítőt kaptunk.

Van énekkarunk, informatikai, drámai, kézimunka-, illetve ökológiai szakkörünk, valamint két sportszekciónk: asztalitenisz és kosárlabda. A tavalyi járási iskolai asztalitenisz-bajnokságban a fiúk és lányok vegyes csapata második lett a csapatversenyben, míg a lányok egyéni versenyében iskolánk tanulója, Molnár Anett szerezte meg a harmadik helyet. Emellett sakkban is jó eredményeket érünk el, a múlt évben a mi diákunk, Gecsei Valéria nyerte meg a járási iskolai sakkbajnokságot. S ugyancsak jól szerepelünk a tanulmányi versenyeken is, a tavalyi megyei magyar nyelv- és irodalomvetélkedőn a nyolcadikos Mészár Karina, illetve a kilencedikes Orosz Eszter nyerte meg a második helyet, a Nemzetközi Simonyi Helyesírási Verseny megyei döntőjében pedig a már említett Mészár Karina lett a vetélkedő második helyezettje, s így ő is képviselhette Kárpátalját a Budapesten lebonyolított Kárpát-medencei döntőn.

A vegyes házasságok nem tartósak

A beolvadás ellen emelt védőfalon úgyszintén jelentős bástyák a történelmi egyházak, Beregrákos esetében a református, lévén, hogy a helybeli magyarok zöme a nevezett egyház tagja.

A különböző források szerint 1559-ben vagy 1595-ben alakult meg a helybeli protestáns gyülekezet, mely kezdetben a közeli s akkor még magyarlakta Iványi községben működő erős református egyházközség filiája volt, s csak 1650-ben vált önálló anyaegyházzá. Hívei hosszú ideig fatemplomban tartották az istentiszteleteket, 1836 és 1844 között azonban felépült a ma is álló, klasszicista stílusú kőtemplom, a gyülekezet jelenlegi lelki otthona.

– Ma 900 egyházfenntartó (egyházadót fizető), valamint 350 fiatal és gyermek tagja van a gyülekezetnek – magyarázza Páll Lászlóné Gál Irén beosztott lelkész és hitoktató, aki férjével, Páll László lelkipásztorral együtt szolgálja a beregrákosi híveket. – Egyre több a vegyes házasság, melyben az egyik fél református magyar, a másik pedig görög katolikus vagy pravoszláv ukrán, s ha a lány a magyar, akkor nálunk esküsznek, és a gyermekeket is a mi templomunkban keresztelik meg, amennyiben viszont a fiú a magyar, töbnyire belemegy, hogy a görög katolikus vagy a pravoszláv templomban kerüljön sor az esküvőre, majd gyermekeik keresztelőjére is. Az ok? A fiúk befolyásolhatók, mennek a nők után, míg a lányok határozottabbak ebben a kérdésben. Megjegyezném viszont, hogy kevés vegyes házasság marad tartós, többségük válással végződik, a gyermekek pedig csonka családokban nevelkednek fel.

A vasárnapi istentiszteletek és a gyülekezeti bibliaórák mellett gyermek-, illetve ifjúsági bibliaórákat és istentiszteleteket is tartunk, s ha az igehirdetés nemzeti ünnepeink napjára vagy azokhoz közel esik, akkor a prédikáció keretében is megemlékezünk történelmünk jelentős eseményeiről, ahogy a hitoktatás keretében is kitérünk a történelmünkre, amikor a magyarság megkeresztelkedéséről vagy a magyar reformátorokról beszélünk. Mindezzel pedig azt igyekszünk elérni, hogy tovább erősödjön híveink nemzeti azonosságtudata, amire szükség is van, hisz’ itt élünk a nagy ukrán tengerben.

Megélhetés: Beregrákostól Törökországig

Nem könnyű manapság a helybélieknek biztos megélhetést nyújtó munkát találni. A férfiak nagy része kőművesként dolgozik, részben külföldön, Magyarországon, Szlovákiában, Oroszországban, sőt újabban Portugáliában és Törökországban keresik meg a kenyerüket, részben pedig belföldön, a munkácsi, ungvári, kijevi, illetve Krím félszigeti építkezéseken vállalnak munkát. Többen is a nagybani zöldségtermesztéssel foglalkozó, konzervgyárat is működtető helybeli Latorca Kft.-nél, valamint Munkács és Ungvár iparvállalatainál helyezkednek el, sokan pedig fóliaházi zöldségtermesztéssel foglalkoznak.

Lajos Mihály