Föld alatti labirintusok gyermekei

A saját tévedéseik sötét labirintusaiban való tévelygés láthatóan végérvényesen magával ragadta vezéreinket és teljesen eltérítette a vezetetteket, azaz a népet a menetelés végső céljától - írja az ukrán függetlenség ünnepe alkalmából megjelent értékelésében Szerhij Rahmanyin, a Dzerkalo Negyili fővárosi hetilap legutóbbi számában. A szerző szerint Ukrajna továbbra is keresi helyét a nap alatt. Lassan húsz éve tart a kapkodás, de a folyamat végét nem látni. Az alábbiakban a lírai s helyenként érzelmileg túlfűtött írás néhány jellegzetes gondolatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Aki azt hiszi, dramatizáljuk a helyzetet, vegye figyelembe, hogy az ország már majd húszéves, önállóságának, lényegének kérdése mégis aktuális. Sőt, sokan szemtelenül még a létét is kétségbe vonják - legalábbis ami a jelenlegi határokat illeti. Ukrajna kettéhasadásának lehetőségét élénken vitatják az államon belül és kívül egyaránt.

Ezenkívül változatlanul kétséges az országnak mint gazdálkodási egységnek a sikeressége, mivelhogy azt nem csupán és nem elsősorban a fővárosi milliomosok, bankok és luxusautók száma alapján bírálják el. Azt elsősorban az iskolák, kórházak, utak, hidak, töltések, távhőszolgáltató hálózatok, vízvezetékek, liftek, csatornák, szeméttelepek és tisztítóberendezések állapotával mérik. Márpedig nálunk ebben a tekintetben általános a katasztrófahelyzet. Helyenként változatlanul az ószovjet állapotok uralkodnak, máshol a sötét középkor.

Az új (Janukovics-féle - a szerk.)rendszer egynémelyeknek okot adott a pillanatnyi megelégedettségre, de senkinek sem adott alapot a stratégiai optimizmusra. "Végre helyreállt az ország irányíthatósága!" Hurrá! És? A kérdés szónoki, a válasz lesújtó.

Minden úgy maradt, ahogy korábban volt. Minden második árucikk minden második üzletben "szürke". Minden második vállalatnál kettős könyvelés folyik. Minden második bírói döntést bőségesen megtámogattak zöldhasúakkal. Minden második ember nem hisz a hatalomnak. Számukra Viktor Fedorovics nem válik közelebbivé csak azért, mert látványosan vásárolja a népi hímzéseket, s titokban studírozza az államnyelvet. Ugyanakkor a fél ország közelebb kerülhetett volna hozzá egy fél lépéssel, ha beindít két-három sikeres gazdasági programot, leültet néhány tucat vesztegetőt és megvesztegetettet, kijavít párszáz közutat.

De a mi reformjaink megjósolhatók. Átkeresztelték az elnöki adminisztrációt titkársággá, hogy azután újra feltámasszák az adminisztrációt. Megszüntették a DAI-t és a Kobrát, majd újra létrehozták azokat. Meghosszabbították az általános iskolai oktatás időtartamát, majd lerövidítették. Megszüntették az egyéni választókörzeteket - éppen most állítjuk helyre azokat. Átalakítottuk az Alkotmányt - készülünk a restaurálására. Kárhoztatjuk a külföldi eladósodást - újabb adósságokba verjük magunkat. Átépítettük a Krestyatikot - tervezzük a soron következő rekonstrukcióját. A mozgás abszolút illúziója. A haladás teljes hiánya.

Apropó haladás. A járó ember képes megbirkózni az úttal, de csak akkor, ha tart valahová. Továbbra is talány, hogy a világ melyik része felé tart az ukrán állam. Attól, hogy a rosszemlékű sokvektorúságot büszkén nyílt tömbönkívüliségnek kereszteltük át, alapjában semmi sem változott. Az önkéntes izolacionizmus csapnivalóan érvényesül a globalizálódó világban, bár bizonyos országok mégis képesek efféle geopolitikai magányt vallani. Ez is egy lehetőség, de akkor minek zengedezni az integrációról? Kit akarunk megtéveszteni, s főleg: miért?

Így nem lehet élni. De mi így élünk.

A hely, ahol élnünk adatott, magán viseli a zsenialitás bélyegét. Isten olyan szeretettel teremtette meg ezeket a tájakat, hogy még az itteni talajba ejtett kő is arra ítéltetett, hogy kikeljen. De mennyi álom, remény, eszme, törekvés, tehetség és karrier lett elveszejtve ebben az áldott földben!

Nehéz mindezt megérteni. Legfeljebb el lehet fogadni, újra és újra erőszakot követve el magunkon. Lenyelni, mint a keserű pirulát, amely nem gyógyít meg, de amelytől (állítólag) nem leszünk rosszabbul. Éppen így tesz a Nyugat, amely ugyancsak belefáradt, hogy hitelt adjon ellentmondásos nyilatkozatainknak. Mostanság megkönnyebbülten fogad el minket olyanoknak, amilyenek vagyunk: lelkesen üdvözli a hiányzó reformokat, az az ukrajnai város pedig, amely a fél kontinens előtt lejáratta magát egy park kivágásával, díjat kap az Európai Tanács környezetvédelmi kérdésekkel foglalkozó bizottságától. "Önök előtt mindig nyitva az ajtó. Ha megtalálják, bejöhetnek. Addig pedig csináljanak, amit akarnak!"

De mit akarunk mi? Mit akar az ukrán nép elnevezésű történelmi közösség? Jól élni? Méltó cél, de csapnivaló ideológia. Különböző országok különböző időkben eltérő módon érték el a jólétet. Dél-Korea és Szingapúr, Finnország és Törökország, Brazília és Kína kerestek és találtak, gyakorta figyelmen kívül hagyva az agresszív kritikát, a divatos irányzatokat és az okoskodó elméleteket.

Egyes országokban az állami politika az elődök érdemeinek kiaknázására összpontosul. Máshol az utódokba fektetnek, s így építik a jövő gazdaságát. Megint máshol a mának élést kultiválják, nemzeti hagyománnyá emelve ezt. Mi képtelenek vagyunk erre. Bűnösen keveset tudunk a szülőföldünk történelméről. Erősen elégedetlenek vagyunk a jelenével. Igyekszünk minél ritkábban gondolni a jövőjére, nehogy elmenjen az étvágyunk és az álmunk.

Pedig éppen saját egyediségük megteremtésével, a páratlanságukba vetett hittel kezdődött sok ország és nép felemelkedése. Többek között a gazdasági felemelkedés is. A nemzeti én megszilárdítása nemegyszer megkönnyíti a sikeres keresést.

Közös feladatunk felébreszteni az országot a letargikus álomból. Enélkül arra vagyunk kárhoztatva, hogy az idők végezetéig az acélos csövek, a vashulladék, a prostituáltak, a tengerészek, a munkás kezek és az emberi szervek exportőrei legyünk.

A hitet önmagunkban a vezetőink iránti publikus bizalmatlanságra cseréltük fel. "Mind egyformák" - szoktuk mondogatni, de kétharmadunk mégis lelkiismeretesen eljár szavazni, hogy valamilyen ravasz, csak általunk ismert módon kiválasszuk a jelöltek tömegéből "a legkevésbé rosszat". Hogyan? Szemre? Hallás után? Színre már bizonyosan nem tehető különbség közöttük. Barnák, vörösek, zöldek, fehérek, kék-fehérek, narancssárgák - minden összekeveredett.

Külsőre talán különbözőek, de majdnem egyformán erős vonzalmat éreznek a királyi istálló méretű birtokok és a királyi pompában ragyogó istállók iránt. Képtelenek olyan eszmét szülni, amitől eláll a lélegzet. Mi képesek lehetünk rá, ha megvetjük a lélektelenséget, a gondtalanságot és az akaratnélküliséget. Ha olyan iránymutatást adunk gyermekeinknek, hogy képesek legyenek kijönni a pincékből, amelyekben mogorván kóborlunk immár 19 éve.

hk