Cigányélet: a szovjet aranykor

Még senkinek sem sikerült végérvényesen letelepítenie a cigányokat Európában. Nyikita Hruscsov majdnem sikerrel járt, de a Szovjetunió széthullása, s az Európai Unió bővítése a 21. század elején új fejezetet nyitott a történetben. Sok roma továbbra is nyomorog és nosztalgiázik.

Az idei nyár egyik hangzatos híre volt, hogy Nicolas Sarkozy francia államfő megelégelte az országában eluralkodó állapotokat, s elrendelte a romániai és bulgáriai romák engedély nélküli telepeinek felszámolását Franciaországban, valamint lakóik kitoloncolását, hazatelepítését. Anélkül, hogy tudna róla, Sarkozy ugyanazon az úton jár, mint jó fél évszázaddal korábban Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió akkori első embere, csakhogy Hruscsov a cigánykérdés megoldására jellegzetesen szovjet módszereket vett igénybe: kolhozokat, munkatáborokat és a száműzetést.

A cigányok szovjetunióbeli "civilizálásának" története még a második világháború előtti időkre nyúlik vissza. Letelepítésük céljából 1928-ban földrészlegeket osztottak ki a romáknak, s 500-1000 rubelnyi segélyt is kaptak, ami egy szovjet munkás vagy hivatalnok megközelítőleg félévi bérének felelt meg akkoriban. Az intézkedés célja az volt, hogy a következő lépésben kolhozokba kényszerítsék, s "földhöz kössék" az addig vándorló cigányokat.

Az 1930-as évek végére a hivatalos adatok szerint 52 efféle kolhozt hoztak létre az országban, de a projekt nem hozott áttörést, hiszen a Szovjetunió cigány lakosságának csupán mintegy 5 százaléka dolgozott ezekben a kollektív gazdaságokban. "Cigánykolhozokat hoztak létre, de mindenki szétszaladt - mesélte nevetve a Korreszpondent kijevi hetilapnak Borisz Sarkozi, Vlagyimir Sarkozinek, a szovjet korszak ismert cigánybárójának a fia. - A cigányokat kitelepítették Kazahsztánba, Üzbegisztánba, Donyeck megyébe, mégis szétszaladtak."

A második világháború következtében jelentősen nőtt a cigányok lélekszáma a Szovjetunióban. A népszámlálási adatok szerint a háború előtt alig valamivel több mint 88 ezer cigány élt az országban, 1959-ben pedig számuk meghaladta a 120 ezret. De még ez az adat is legfeljebb becslésnek mondható, azaz valós számuk lényegesen nagyobb lehetett, hiszen, egyrészt, a cigányok féltek, s ezért távolról sem mindegyikük vallotta be a nemzetiségét, másrészt, nem lehet pontosan számba venni egy népet, amely folyton úton van, nem rendelkezik állandó lakhellyel, de még személyi igazolvánnyal sem mindig.

Igaz, a cigányok egy része már abban az időben is megállapodott, például Ungváron és Munkácson, miközben a Nagyszőlős és Huszt környékiek javarészt továbbra is szabadon vándoroltak, mesélik annak a kornak a máig élő szemtanúi. A megélhetésüket főleg a kiskereskedelem, a házalás adta, amit a Szovjetunióban hivatalosan spekulációnak tekintettek, de ha úgy hozta a szükség, loptak, csaltak is.

Idézet Szergej Kruglov belügyminiszter titkos feljegyzéséből: "A milícia felfedte és letartóztatta cigányok egy csoportját, amely az ország különböző városaiban betöréssel foglalkozott. ... valamennyien foglalkozás- és lakóhelynélküliek. A letartóztatottak vallomásai szerint Sarkozi V. SZ. (Vladimir Sarkozi cigánybáró - a szerk.) 7-8 fős tolvajcsoportokat szervezett, amelyek az ország városait és falvait járták, s kirabolták a polgárok lakásait".

A legendás cigánybáró fia ma azt állítja, hogy éppen az apjával kezdődött a cigányok erőszakos letelepítésének folyamata az ötvenes években. Az ifjabb Sarkozi szerint apjától hatmillió rubelt koboztak el, s 15 évre börtönbe csukták. Hatmillió rubel azokban az időkben irdatlan mennyiségű pénznek számított: például egy Pobeda személygépkocsi ára az 1950-es években mindössze 16 ezer rubel volt.

A cigánykérdés rendezésének céljából 1956 októberében napvilágot látott a Legfelsőbb Tanács elnökségének speciális rendelete és az SZSZKSZ minisztertanácsának határozata. Ez mindenekelőtt megtiltotta a cigányoknak a vándorló életmód folytatását, s "felajánlotta" számukra a letelepült, dolgos élet lehetőségét. A rendelkezés a továbbiakban utasította a szovjet tagköztársaságok minisztertanácsait, hogy foganatosítsanak intézkedéseket a vándorcigányok állandó lakhelyekre történő széttelepítése, foglalkoztatásuk és kulturális-életmódbeli szükségleteik biztosítása érdekében.

Azonban csak néhány kivételesen szerencsés család juthatott új vagy jó állapotban lévő lakáshoz a program keretében, többségüknek szükséglakások, kunyhók, barakkok jutottak. Csupán 1957-ben 71 ezer vándorcigány kapott személyi igazolványt, azaz a hivatalosan nyilvántartott cigánynépesség mintegy 60 százaléka. A személyi igazolvány után lett lakóhelybejelentésük és munkájuk is vagy továbbtanulhattak.

De a hatóságoknak változatlanul gondot okozott a romák adaptálása az új életkörülményekhez. "Némely munkaképes cigányok kategorikusan elutasították a mezei munkát - panaszolta például 1958 elején Nyikolaj Dudorov akkori belügyminiszter. - Kérik, hogy szakmájuk szerint foglalkoztassák őket: kovácsokként, bádogosokként és cinezőkként. Azonban a kolhozoknak nincs erre lehetőségük."

A kolhozelnökök enyhén szólva sem voltak elbűvölve az új munkaerőtől, s mindent megtettek annak érdekében, hogy ne kelljen romákat foglalkoztatniuk. A már idézett Dudorov jelentette a Kremlnek, hogy a kolhozelnökök minden eszközzel igyekeznek megakadályozni a cigányok felvételét a kolhoztagok sorába, s a kisebb csalásoktól sem riadnak vissza, ha ezzel valamelyik másik járásba vagy megyébe telepíthetik át a romákat.

A szovjet hatóságokat azonban nem tántorították el céljuktól ezek a nehézségek. Jelszavuk a cigánykérdés kapcsán ez lehetett: ha nem akartok a szovjet törvények szerint élni, a börtöntörvények alapján fogtok.

"A romák arról számoltak be, hogy már csak azért is börtönbe vetették őket, mert romák voltak" - kommentálta az akkori helyzetet Jevhenyija Navrockaja, a Kárpátalján megjelenő Romani Jag című lap szerkesztője, a cigányok modernkori történetének kutatója, s mások is arról számolnak be, hogy egyetlen szovjet pártfőtitkár idejében sem gyakoroltak akkora nyomást a romákra, mint éppen Hruscsov alatt. De bárhogyan vélekedjenek is arról a korszakról a szemtanúk, tény, hogy - legalábbis ideiglenesen - a korabeli intézkedések hatására a romák kezdtek beolvadni a "szovjet népek baráti családjába", egyre többen tettek szert iskolai végzettségre, s képezték magukat tovább, mind többen töltöttek be magas pozíciókat például a gazdaságban, a kultúra vagy az oktatás területén.

Az elkövetkező évtizedekben a romák legnépszerűbb elfoglaltsága mégis a zenélés maradt, nagy számban helyezkedtek el a számos cigányzenekar valamelyikében. Egyedül Kárpátalján több mint harminc ilyen zenekar működött a brezsnyevi érában. A korabeli hatalmasságok ugyanis, beleértve magát a pártfőtitkárt is, nagy rajongói voltak a cigányzenének. Beszámolók szerint Leonyid Brezsnyev még három nappal a halála előtt is arra kérte Nyikolaj Szlicsenkót, a Romen moszkvai zenei-drámai cigány színház vezetőjét, hogy énekelje el neki Jeszenyin egyik híres románcát. Miután Szlicsenko előadta a dalt, gyengesége ellenére a Kreml ura felállva tapsolt neki.

"Brezsnyev idején a cigányok úgy éltek, mint a királyok" - jegyzi meg ábrándozva az ifjabb Sarkozi. (Kárpátalja/Korreszpondent)