Etűd posztkoloniális színekben

2011. január 7., 09:00 , 521. szám

Íme, elkövetkezett a jubileumi 2011-es esztendő. Idén lesz 20 éves a független Ukrajna, 20 év múlt el a Szovjetunió széthullása óta. Egyeseknek ez a közös haza tragikus pusztulása, másoknak a szabadságról szőtt évszázados álom megvalósulása. Az alábbiakban Mihajlo Dubnyanszkijnak a pravda.com.ua internetes hírportálon megjelent évfordulós elmélkedéséből ajánlunk néhány gondolatot olvasóink figyelmébe.

Ukrajnát gyakran nevezik posztkoloniális államnak. Természetesen függőségének az Orosz Birodalom és a Szovjetunió idején egyaránt megvolt a maga sajátossága, de aligha érdemes cáfolni a nyilvánvalót: sok minden rokonítja országunkat Nagy-Britannia és Franciaország egykori gyarmataival. Még az afféle kérdéseket is, mint az ukrán kultúra fejlődése vagy az UPA nemzeti-felszabadító harca, lehet és szükséges is nemzetközi összevetésben vizsgálni.

Sajnos az olyan fogalmak, mint a kolonializmus és a kolonializmus ellenes harc szorosan kötődnek az 1950-es-1960-as évek elkoptatott ideológiai sztereotípiáihoz. A posztkoloniális Ukrajnával kapcsolatos elmélkedések gyakorta idézik fel az emberben a fél évszázaddal ezelőtti politikai karikatúrákat, bár nekünk, a XXI. században élőknek módunkban áll sok mindent átfogóbban és mélyebben megvizsgálni.

A nacionalisták rendszerint a természeti kincsek kifosztásával, a helytartók despotizmusával és a hagyományos kultúra kiszorításával vádolják a gyarmatosítókat. Az imperialisták ezzel szemben az infrastruktúrával, az oktatással, az egészségüggyel és a társadalmi stabilitással érvelnek. Nos, a maga módján mindkét félnek igaza van.

A kolonializmus túl összetett és ellentmondásos jelenség ahhoz, hogysem egyértelmű rossznak vagy még inkább áldásnak tekinthetnénk. Ugyanilyen nehéz egyértelműen értékelni a gyarmati rendszer alól való felszabadulást. Államiságot nyerve a Föld népei reményt kaptak egy jobb jövőre. Ugyanakkor a gyarmati rendszer felbomlása hatalmas humanitárius katasztrófát okozott, amely emberéletek millióit követelte. Gazdasági összeomlás, szociális leépülés, emberfaló rezsimek, etnikai tisztogatások, véres polgárháborúk - természetesen nem erről álmodoztak a függetlenség lelkes harcosai.

A Szovjetunió felbomlásával kapcsolatos optimista várakozások sem igazolódtak. Két évtized alatt az ukránok meggyőződhettek arról, hogy a függetlenség egyáltalán nem csodaszer, csupán egy esély, s hogy méltó módon lehessen élni ezzel az eséllyel, félre kell tenni az érzelmeket, meg kell szabadulni a megszokott dogmáktól, s a tényeket és a logikát kell segítségül hívni. Ebben az esetben számos problémát, amelyek így vagy úgy, de a kolonializmussal vannak összefüggésben, más megvilágításban láthatunk.

Van-e jövőjük az UPA és a többi nemzeti felszabadító mozgalom módszereinek? Megengedhető-e a fegyveres terror a nemzet jövője érdekében? Hagyjuk a felesleges szentimentalizmust - a probléma az, hogy az efféle eszközökkel kiharcolt jövő aligha lesz felhőtlenül boldog.

Milyen következményekkel jár azok hatalomra kerülése, akiket tegnap még banditáknak és terroristáknak neveztek? A társadalmi tudat komoly változásaival. Bekövetkezik a fegyveres erőszaknak mint a politikai harc eszközének legitimációja, és a későbbiekben ez a legitimálás visszaüt a független államnak. Az önálló Izrael a terrorizmusnak köszönhetően jött létre, s már sok évtizede küzd az arabokkal, akik átvették a cionista összeesküvők módszereit. A független Algériát a Nemzeti Felszabadítási Font (FLN) könyörtelen partizánjai hozták létre, majd heroizálták küzdelmüket, aminek az eredménye pusztító polgárháború lett, amely több mint százezer emberéletbe került. Az Iszlám Megmentési Front aktivistái az FLN méltó tanítványainak bizonyultak. Hasonló helyzetet tapasztalunk Vietnámban, Indonéziában, Angolában, Mozambikban, Haitin és Dél-Amerika több országában is... Még a brit uralom alól terrorista módszerekkel szabaduló európai Írország is mindjárt véres testvérháborúba bonyolódott.

Annak idején, 1991-ben Ukrajnát nem önfeláldozó felkelők hívták életre, hanem földhözragadt pártfunkcionáriusok. Vajon érdemes-e elkeserednünk emiatt?

"Mindennek az átkozott betelepültek, az oroszosítás, Moszkva bomlasztó befolyása és a nemzeti hagyományok feledésbe merülése az oka!" Az efféle, hazafias körökben elterjedt nézetek nem mondhatók különösebben eredetieknek. A XX. század közepének baloldali körök által terjesztett gyarmatellenes eszméi köszönnek vissza.

Az 50-es, 60-as években azt állították, hogy a független államok társadalmi-gazdasági problémái a közelmúltbéli függőség következményei, s a felemelkedés záloga a gyarmati örökség elleni következetes küzdelem. Sajnos a valóság lényegesen összetettebbnek bizonyult a szépen felépített dogmáknál. Azok a vezetők, akik megpróbálták alkalmazni ezt a doktrínát, mint például Kwame Nkrumah, Ghána első elnöke, kudarcot vallottak.

Természetesen több évtized múltán az egykori gyarmatok minden problémáját rá lehet kenni arra, hogy nem irtották ki kellő alapossággal a gyarmati múlt valamennyi csökevényét. De akkor mit kezdjünk azzal a paradoxonnal, hogy az államépítésben távolról sem azok jártak az élen, akik társaiknál szorgalmasabban küzdöttek a gyarmatosítók örökségével?

Li Kuan Ju, a szingapúri reformer miniszterelnök nem szégyellte bevallani: "Kihasználtuk azokat az előnyöket, amelyeket Nagy-Britannia hagyott ránk". Az indonéziai Sukarno szorgosan irtotta a holland jelenlét nyomait, de kísérlete gazdasági összeomlásba és véres mészárlásba torkollott.

Azok értek el sikert, akik szervesen elegyítették a patriotizmust a pragmatizmussal. Azok vallottak kudarcot, akik azt hitték, hogy a céltudatos megsemmisítése mindennek, ami kívülről érkezett, segít megoldani valamennyi problémájukat.

A történelem kereke nem fordítható vissza, és badarság az összeomlott birodalom restaurálásáról ábrándozni. De legalább ennyire balgaság rég csődöt mondott koncepciókra alapozva építeni a független Ukrajnát.

Ha lemondunk arról a primitív formuláról, miszerint "Mindennek a csúnya gyarmatosítók az okai", az segít kiemelni azokat a problémákat, amelyek valóban a gyarmati múlttal vannak összefüggésben. A legfontosabb ezek közül a törzsiség.

A korábban a birodalmat alkotó független országok határait igen gyakran a gyarmatosítók húzták meg. A modern Ukrajna területét szintén cárok és főtitkárok alakították II. Katalintól Nyikita Hruscsovig. De az efféle "területgyűjtés" időzített bomba.

A gyarmatosító ország a gazdasági célszerűség szempontjaitól vezérelve húzta meg a határokat, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a etnokulturális különbségeket. Ennek következtében a függetlenné vált egykori gyarmatok nem voltak egynemű képződmények. E tekintetben Ukrajna kevéssé különbözik Nigériától, Kongótól, Indonéziától vagy Malajziától. Az etnokulturális sokszínűség kölcsönös tiszteletet, polgári egyenjogúságot és kompromisszumkészséget igényel. Ellenkező esetben a társadalmi-politikai élet törzsi háborúvá fejlődik vissza, amely belülről teszi tönkre az országot. Ez a helyzet tipikus a fekete kontinensen, ahol a Guineai Egység és Fejlődés Párt a szuszu nép érdekeit képviseli, míg a Ruandai Hazafias Front a tutszikét, a Burundi Demokratikus Front pedig a hutukét.

Sajnos az ukránoknak nincs okuk lenézni Afrikát. Egy olyan országban élünk, ahol a liberálisok és a szociáldemokraták helyett Lviv és Donyeck vetélkedik. Ahol a "baloldaliak" délkelet patriarchális értékeit védelmezik, a "jobboldaliak" pedig Galícia védelmében állnak ki. Ahol az ellenzékiségen egy bizonyos nyelv és bizonyos történelmi hősök támogatását kell érteni, a kormányzó csapat pedig Ukrajna egy bizonyos meghatározott régióját képviseli.

A politikusoknak és a humán értelmiségnek köszönhetően a polgárság elvét az etnokulturális identitás váltotta fel, s a helyzet évről évre romlik. Csak olaj a tűzre, hogy a vaskalaposok a birodalom feltámasztásán dolgoznak, a gyarmati örökség ellen küzdők pedig egyfajta gyarmatosítás előtti Ukrajna felélesztésén ügyködnek. A tegnapi vagy a tegnapelőtti állapotok visszafordítására tett kísérletek csak elmélyítik társadalmunk törzsiesítését, tovább fokozva a posztkoloniális bajok legsúlyosabbikát. Annak az országnak, amely valóban függetlenné szeretne válni, nem a múltba kell néznie, hanem a jövőbe. A jelenlegi hatalom erre képtelen. Talán az ellenfelei okosabbaknak bizonyulnak.

hk