Az örök Tóték

A groteszk akkor jó, ha az ember el tudja fogadni igazságként, amit a színpadon lát, ha nem érzi mesterkéltnek, ha a látvány fáj. Örkény István Tótékja a beregszászi színház előadásában most, a magyar kultúra napja alkalmából sokadszor megnézve is fájóan igaznak hat.

Jó lenne valamiképpen megvizsgálni, milyen hatással van a darab a mienknél kevésbé hányatott sorsú nyugat-európai országok közönségére. Úgy hiszem, ők elsősorban ésszel tudják követni a szerző gondolatmenetét, amikor az emberi kiszolgáltatottság és a zsarnokság évezredek óta gyötrő mechanizmusait boncolgatja, míg a közép-kelet-európai ember zsigeri szinten reagál minden efféle helyzetre. A veszteségérzet, a megaláztatás, a tehetetlenség és az értelmetlen düh hullámai szinte fizikai fájdalomként jelentkeznek azoknál, akiknek életük során volt részük hasonló élményben.

A darab hagyományos értelmezési lehetőségei - melyeket éppen a téma kényessége okán néha maga az aktuális zsarnok kínál fel - idővel óhatatlanul elhasználódnak. A politikában csalódott embert egyre inkább hidegen hagyja, ha afféle közhelyeket hall puffogtatni, mint hogy a mű a fasizmus (vagy bármely más, tetszés szerint behelyettesíthető diktatúra) és a kisember viszonyáról szól; hogy az őrnagy képében a háború és a diktatúra őrülete szabadul rá az átlagpolgárokat mintázó Tótékra; hogy hogyan, milyen mértékben rombolja az embert a diktatúra, s miként válhat annak kiszolgálójává szinte akarata ellenére, fizikai erőszak alkalmazása nélkül is az egyén.

Egyre kevésbé hiszünk a hivatalos magyarázóknak és magyarázataiknak, de a Tótékat továbbra is játsszák a színházak. A kérdés az, érzünk-e még valamit, megmozdul-e a bensőnkben bármi, ha végignézzük az előadást? Vindnyánszky Attila rendezése a beregszászi társulattal arra vall, hogy a darabnak van jövője az ideológiák és ideológusok leértékelődése ellenére is. Miközben a modern színházi divatnak megfelelően lármás, dübörgő történelmi hátteret varázsol a színpad egyik sarkába, az előtérben hagyja élni a bennünket, átlagembereket megtestesítő Tótékat, szomszédaikat és az alapvetően ugyancsak a kor áldozatának tekinthető vendégüket, a második világháborús szovjet frontról szabadságra hazatérő őrnagyot. Szűcs Nelli (Tótné), Tóth László (Tót), Trill Zsolt (őrnagy) és Rácz József (postás) személyében olyan színészanyag áll rendelkezésére ehhez, amelynél kívánni sem lehet jobbat erre a feladatra.

Miközben sorjáznak a mulatságosabbnál mulatságosabb jelenetek, mert Tóték a fronton harcoló fiuk túlélése érdekében a háború által tönkretett őrnagy minden abszurd kívánságát igyekeznek teljesíteni, akár önmaguk teljes feladása árán is, a nézőnek csak az arca nevet, a lelke nem. Ott, legbelül valami furcsa szorítást érzünk és érthetetlen riadalmat, bár tisztában vagyunk vele, hogy bennünket, nézőket, abban a pillanatban közvetlenül semmi sem fenyeget. Talán azért, mert azt a rettegést és kétségbeesést, amely a két főhős, "Mariskám" és "Lajosom" arcán tükröződik, mindannyian átéltük már így vagy úgy, s azt az első pillantásra ártalmatlannak tűnő csendes őrületet is láthattuk pislákolni némelyik kortársunk szemében, amellyel az őrnagy néz áldozataira. Hiába, a félelem lehet ugyan irreális a társadalomtudósok és lélekbúvárok szerint, az egyén számára azonban ettől még nem kevésbé valóságos, aminthogy a fájdalom sem, amelyet okoz.

Még jóval az előadás után is a zárójelenet motoszkál a fejünkben, amikor már csak két megtört emberre irányul minden figyelem a színpadon:

- Háromba vágtad, édes, jó Lajosom (mármint az őrnagyot - a szerk.)? - kérdezi Tótné, Mariska.

- Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem? - válaszol férje.

- De jól tetted, édes, jó Lajosom - mondja Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.

És ez a végszó az egyetlen, kétségbevonhatatlan valóság. Örkény tudta, hogy amikor a történelem viharai elvonulnak, előidézőik pedig így vagy úgy, de letűnnek a színről, a színpadon egyedül a mindenkori Tóték maradnak mindannak a terhével, ami történt, jellemzően vesztesen. Nem marad másuk, mint a tudat, hogy társak, számíthatnak egymásra, továbbá a szeretet meg a folytatás reménye - ha sikerül megőrizni. Vidnyánszky Attila és színészei ugyancsak ráéreztek erre, így az előadás sokadszorra is szíven üt, még akkor is, ha a poénokat már kívülről fújjuk.

pszv