Verecke útjain

Megrongálták a vereckei emlékművet egy ukrán szélsőséges párt kárpátaljai vezetői. A tetteseket elfogták, reméljük, bírósági ügy lesz a dologból, és gondolom, nagy felháborodás, mármint a magyar médiumokban.

A nagyhangú nyilatkozatok mellett jó lenne a történteket kielemezni. Mert tetszik ez nekünk vagy sem, az emlékműrombolás csak egy jele a két évtized óta folyó romboló munkának. Bizonyos erők húsz éve csepegtetik a mérget az ukrán-ruszin-magyar együttélés jövőjére. Az ukrán önállóság hajnalán még elképzelhetetlen lett volna egy ilyen merénylet, illetve ha elvétve volt is ilyen, azt nem kárpátaljai illetőségű emberek tették. Hogy jutottunk ide?

Az ukrán állam megalakulása után a 90-es években a volt szovjet történelemtudomány művelőiből és újságírókból kialakult egy történész-politikus-újságíró réteg, amely politikai tőkét próbál kovácsolni abból, hogy félti és megvédi Ukrajnát "a magyar irredentizmustól", és így akar ukrajnai politikai tényezővé válni. Természetesen minden erőfeszítés ellenére a kijevi nagypolitika erre nem vevő. Nevetséges is lenne, ha egy európai középhatalom aggódna egy ezer gonddal küzdő, fogyó lakosságú kis állam miatt. Mindezek ellenére a fent említett urak publikálják könyvekben, kiadványokban és sajnos újságokban is az általuk kreált Kárpátalja-történelmet, amit szovjet recept szerint írnak. Ha valaki nem ismeri a szovjet történés receptjét, most itt közreadom a legáltalánosabbat: Végy két adag tudományosan bizonyított történelmi tényt, tisztísd meg, csak annyit hagyjál meg belőle, ami fontos számodra. Keverj hozzá egy nagyobb adag csúsztatást, ferdítést, majd keverj hozzá annyi hazugságot, amennyit a massza felvesz. Jól gyúrd össze, és egy karrierzsírral kikent tepsibe tedd. Ezek után öntsd le egy hazafias mázzal, a mázhoz feltétlen keverj egy csipetnyi gyűlöletet, lehetőleg külföldiek iránt (agresszor, kizsákmányoló stb.). De ha nincs külföldi, akkor jó a belföldi is (földesurak, arisztokraták, nagykereskedők). Azután az egész mehet a sütőbe. Kisütés után azonnal tálalhatjuk a történelemben tájékozatlan fogyasztónak.

Húsz éve etetik az újságolvasókat a magyarok szörnyű tetteivel. Hajmeresztő dolgokat publikálnak minden alap nélkül, és ez csak a jéghegy csúcsa ahhoz képest, amit az ungvári egyetemen képzett történészek előadnak a kárpátaljai ukrán-ruszin fiataloknak. Így aztán lassan felnőtt egy új nemzedék, amely a sok mocskolódás után már tenne is valamit az ellenséges magyarok ellen. Most egyelőre a messze lévő vereckei emlékmű a célpont. De ereszkednek ők majd lejjebb is, sok-sok beverni-leverni való emléktábla, szobor van szerte Kárpátalján, amelyek a magyarokra emlékeztetnek. És aztán majd következik az utcán magyarul beszélő ember.

No de itt most álljunk meg, mert lehet a hibát másokban keresni, csak nem érdemes, mert másokon nem tudunk változtatni, ezért keressük magunkban. Nézzünk vissza a húsz évre, aminek az eredménye a megrongált vereckei emlékmű. Mit mulasztottunk?

Nem hoztunk létre ukrán nyelvű médiaszócsöveket, ahol a kárpátaljai ukrán-ruszin lakosság megismerhette volna a történelmi igazságot. Nem foglalkoztunk eleget Kárpátalja történelmével. Nem tártuk fel az igazságot és nem világítottuk meg kellőképpen az 1939-es eseményeket. Nem cáfoltuk az ukrán lapokban megjelent nyilvánvaló hazugságokat, rágalmakat. Az ukrán és a magyar médiaszolgáltatás a süketek párbeszéde volt. Mi írtuk a magyar újságokba a magunk igazát, az ukrán lapok pedig a fentebb említett urak kreációit, kitalációit. Nem interpelláltunk például a megyei tanácsban, a tanács lapjában megjelenő magyarellenes hangok ellen. Ez mind a kárpátaljai magyar érdekvédelem, a mi hibánk.

Van itt persze más is, mert ugye a magyar alkotmányban benne van, hogy az anyaország felelősséget érez a külhoni magyarokért. A Kárpátalján felállított főkonzulátus vajon hányszor fejezte ki rosszallását a megye vezetőinek a kárpátaljai ukrán sajtó hangnemével kapcsolatban? A főkonzulátus vajon hány pert indított a hazugságok, ferdítések, csúsztatások miatt, illetve amikor a magyar nemzet becsületébe gázoltak? Hányszor fordult a főkonzulátus a budapesti külügyminisztériumhoz, és ennek folytán hányszor rendelték be az ukrán nagykövetet a külügyminisztériumba egy-egy konkrét ügy kapcsán? Vagy hányszor lépett a kijevi magyar nagykövetség hasonló ügyekben? Ilyenről nincs tudomásom. Csak reménykedhetünk, hogy az új kormány által kialakított nemzetstratégiában bele fog kerülni a környező országok, a szomszéd népek objektív tájékoztatása.

Milován Sándor