A keleti front 70. évfordulója – az ideológia ágyúi újból szólnak

2011. július 1., 10:00, 546. szám

A Szovjetunióban magyar nyelven tanulók gyerekkorukban megtanulták, hogy a magyar helyesírás szabályai a birodalom területén kissé módosulnak. A II. világháborút kis kezdőbetűvel írják, de annak egyik epizódját csupa naggyal, „Nagy Honvédő Háború”-ként kell kiemelni.

70 éve kezdődött a második világégés legvéresebb szakasza, a III. Birodalom és a Szovjetunió háborúja. 1941. június 22-én a német fegyveres erők hozzáfogtak a legnagyobb villámháborújukhoz, amely néhány hónapon keresztül elképesztő sikerrel folytatódott.

A szovjet, majd a posztszovjet történelem számára a legfájdalmasabb témát jelentik a háború kezdetének történései: a német hadsereg villámgyors előrenyomulása, az óriási szovjet veszteségek, köztük a több millió hadifogoly, akik közül több százezer majd a másik oldalon fog fegyvert; a baltikumiak, ukránok, kozákok, kaukázusiak, krími tatárok stb., akik felszabadítóként fogadták a német csapatokat.

A szovjet történészek a háború első szakaszát egyszerűen a német túlerőre, a támadás hirtelenségére fogták. Mostanra azonban tényként fogadja el mindenki, hogy a szovjet fölény nyomasztó volt, ami a katonák meg a tankok, repülők, tüzérségi egységek számát illeti.

Ennek megfelelően lassan bekerült a köztudatba a szovjet politikai és katonai vezetés hozzá nem értésének vagy egyenesen kétbalkezességének a tétele. A birodalmi szellem újjáéledésével kapcsolatban az igazságnak ezek a peresztrojka idején és a Jelcin-korszakban elszabadult elemei újból kellemetlenek lettek.

A Putyin-korszakban tehát óriási erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a „Nagy Honvédő Háború” mint a szovjet nép nagy diadala, gáncstalan hősiessége, vezetőinek professzionalizmusa jelenjen meg. Mert az egész szovjet múltból ez az az esemény, amely a birodalmi múltat legitimálja, és ennek megfelelően igazolja a most folyó újjáélesztési kísérletet is.

Ennek az erőfeszítésnek egyik eleme, hogy Oroszországon kívül is ezt a nézetet erőltetik. Ukrajnában is ugyanígy kell felfogni az eseményeket. Vagyis a szovjet hadsereg nyugat-ukrajnai rémtetteit Lengyelország megszállásakor, majd később a háború végén és közvetlenül utána méltatni kell Sztálinnal, Berijával együtt. Az erőltetett iparosítással járó dél-oroszországi, így az ukrajnai éhínség áldozatait is le kell írni, mert enélkül nem lehetett volna létrehozni a hadiipari potenciált, amely ontotta a T34-eseket és a többi hadianyagot.

A szovjet megszállás végének örvendő galíciaiakat, baltiakat, krími tatárokat pedig újból fasiszta pribéknek kell tekinteni, miközben a Juscsenko-korszakban már elkezdték Banderát, Suhevicset és társaikat herorizálni.

Volt néhány év, amikor Oroszország szégyenében lehajtotta fejét a Molotov–Ribbentrop-paktum, valamint annak a Lengyelország felosztását is tartalmazó záradéka miatt. Világos ugyanis, hogy enélkül Hitler az azonnali kétfrontos háborút kockáztatta volna, vagyis a II. világháború nem tört volna ki 1939. szeptember 1-jén Lengyelország lerohanásával.

Most az orosz propaganda visszatért a régi kerékvágásba és Sztálin bölcsességéről beszél, aki időt nyert a felkészülésre és kicselezte a nyugati hatalmakat, amelyek Németországot a Szovjetunióra akarták uszítani.

A háború elejének hadieseményeivel kapcsolatban közismertté vált V. Szuvorov (Rezun) koncepciója, amely szerint azért voltak olyan sikeresek a német hadműveletek, mert a védekezés helyett támadásra készülő szovjet hadsereget sikerült megelőzniük. A támadáshoz éppen felvonulóban lévő csapatok elhelyezkedése tette lehetővé, hogy azokat könnyen lebombázzák, lerohanják, bekerítsék. Ez a koncepció váltja ki a legmélyebb gyűlöletet a szovjet propagandista történészekből. Így ugyanis szó sem lehet arról, hogy szegény ártatlan Sztálint hitszegően lerohanták. Hitler fasiszta hordái, mint egy bandita az áldozatát, hanem csak arról, hogy a gyengébbik banditának sikerült állon vágni az éppen ütésre lendülő kezű erősebbiket, aki, miután a nyugati szövetségesei feltámogatták, végül csak legyűrte ellenfelét.

Az ún. Nyugatnak szintén jutnak a történeti-ideológiai háború repeszeiből. Azok ugyanis minden további nélkül majdnem egyenlőségjelet tesznek a nácizmus és a kommunizmus közé, azzal, hogy ők voltak a jó fiúk, Sztálin Hitlerrel pedig a két totalitárius rém. Az oroszoknak most újból nem tetszik ez a szereposztás, és újból előszeretettel hangsúlyozzák az olyan tényeket, mint hogy a nyugatiak odaadták Ausztriát, Csehszlovákiát Hitlernek, hogy a lengyelek szintén részt vettek Csehszlovákia szétosztásában, hogy az angolok és franciák nem üzentek hadat Sztálinnak, amikor az két héttel Hitler után szintén megtámadta Lengyelországot.

Csak egy szereplő van, aki hallgat: a németek továbbra is jámboran tűrik megbélyegzett helyzetüket. Bár most morgolódnak egy kicsit azon, jár-e tőlük ennyi háborús jóvátétel a görögöknek. Igaz, ez egyszerűsítés: Németországban lezajlott egy komoly vita az ország háborús szerepéről, az ún. „történészcsetepaté”. Az egyik oldalon azok voltak, akik szerint ők sem voltak rosszabbak a többieknél (vagy inkább a többiek sem jobbak), a másik oldalon azok, akik szerint az új német identitásnak sarkköve annak a felvállalása, hogy ők bűnös nemzet.

Az utóbbiak győztek, és a német közvélemény elfogadja magára nézve a „mi felelünk mindenért, jogosan bűnhődünk” koncepciót. Jogos Drezda is, meg a kétmillióra becsült szám, ahány nőt megerőszakoltak a felszabadító hős vörös hadsereg katonái. Viszont a jelenlegi Európában a németeké az egyik legmagasabb életszínvonal, amellett is, hogy etetik az EU nevű pénznyelő automatát.

Az ukránok ezzel szemben a jelenlegi Európa legszegényebbjei, nagyjából holtvesenyben Moldáviával és Koszovóval. Ráadásul az orosz birodalmi terjeszkedés fő célpontjai. Német–szovjet háború vagy a Nagy Honvédő Háború írásmódja létkérdés. Ha különösebben nem is szimpatizál senki az ukrán nacionalistákkal, de a putyini Oroszország történelemfelfogásának átvétele tényleg az ukrán függetlenség szimbolikus feladása. Minket, magyarokat úgyis lefasisztáznak, mi mindenképp aljas megszállók leszünk, így akár ragaszkodhatunk is a tiszta történelmi igazsághoz. A 70. évforduló alakalmából felerősödött ideológiai háború ukrán, másik ukrán, orosz részvevőitől viszont nem lehet rossz néven venni a szenvedélyes hangvételt. Az egyiknek a léte, a másiknak a birodalma a tét.

Kovács Miklós