Magna Hungaria felkutatója

Az Ural-hegység nyugati oldalán, a Volga és a Káma folyók között feküdt egykor Magna Hungaria, az a terület, mely őseinknek századokon át szállásterülete volt. Kr.u. 640 körül eleink a délnyugati irányban fekvő Levédiába, a Don alsó folyásához költöztek, a magyar törzsek egy része azonban Magna Hungariában maradt. Ám a testvéri kötelék nem merült feledésbe: ennek emléke tovább élt még a IV. Béla korabeli Magyarországon is. Második honalapítónk volt az, aki támogatta is a Magna Hungariában maradt magyarok felkutatását. Hogy mindez sikerrel járt, egy Domonkos-rendi barátnak, Julianusnak köszönhető.

Előzmények

Azt követően, hogy Szent István király munkássága nyomán Magyarország államvallása a kereszténység lett, megszaporodtak az országban a külföldről érkezett, térítői és missziós munkát folytató papok és szerzetesrendek. Ezen rendek egyike volt a III. Honorius pápa által 1216-ban engedélyezett Szent Domonkos-rend, mely Magyarországon 1221-ben kezdte meg működését a Bolognában kánonjogot tanult, majd hazatért Paulus Ungarus, vagyis Magyarországi Pál munkássága révén. A rend bővülését és munkájának sikerességét jelzi, hogy néhány év múlva már képes volt misszionáriusokat küldeni a Keleti-Kárpátokon túl élő pogány kunok megtérítésére. A kunok pogány magyar őseinkhez hasonlóan nem örültek a térítő papok érkezésének, elűzték őket. Azonban ugyanezen években már fennállt a hatalmas területeket elfoglaló, több irányba is hadjáratokat vezető mongol állam, mely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a „nyugati földeknek” – benne Magyarországgal – az óceánig történő meghódítását. 1222–23-ban a mongolok megtámadták a kunokat, akik a Dnyeper menti szállásterületekről elmenekülve a magyar államtól kértek menedéket. Fejedelmük elismerte a magyar király fennhatóságát, és megkeresztelkedett. 1228-ban a kun területek névleg már Béla erdélyi herceg – a későbbi IV. Béla – kormányzása alá tartoztak. Béla királynak további expanziós tervei voltak, és a keletről menekülő kunoktól is valószínűleg kapott információkat az óhazában maradt magyarokról. Felmerült felkeresésük és keresztény hitre térítésük kérdése. A cél érdekében 1231–34 között egy Ottó nevű barát negyedmagával elindulva a Dnyeper–Donyec vidékéig jutott, de csak egyedül tért haza nagybetegen, kereskedőnek álcázva magát. Hazaérkezve még nyolc napig élt, de ezen idő alatt beszámolt utazási tapasztalatairól. Mint kiderült, sikerült néhány keleti magyarral találkoznia, akik elmondták neki, merre laknak az óhazában maradt magyarok. Ezzel megvolt az alapja a következő utaknak.

Julianus barát első útja (1235–36)

Az útra a Domonkos-rend négy barátot jelölt ki, ezek egyike volt Julianus. Útjuk – melyet IV. Béla is támogatott – 1235 májusának elején az Esztergom melletti Újfaluból indult. Első úti céljuk Bizánc fővárosa, a Boszporusz partjain elterülő Konstantinápoly volt. Innen hajóra szállva áthajóztak a Fekete-tengeren, s harminchárom nap múlva Szkíthia földjére érkeztek, ahol Matrika városában megszálltak. Közben értékes megfigyeléseket tettek. Az itt élő nép kereszténynek vallotta magát, de pl. a fejedelemnek száz felesége volt. Az öltözködés és a divat is eltért a magyarországitól: az itt élő férfiak közül mindegyik teljesen leborotválta a fejét, és a szakállát is megnövelte. A nemesek is simára borotvált fejjel jártak, de ők meghagytak egy hajtincset a bal fültövük mögött. A haj az erő szimbóluma volt, a szakáll pedig a tekintélyt jelképezte. Minél hosszabb volt valakinek a szakálla, annál tekintélyesebbnek számított viselője.

Itt ötven napot töltöttek, majd kelet felé továbbindulva eljutottak az iráni nyelvű alánok városába, Torgikánba, ahol fél évet töltöttek. Innen a szerzetesek közül ketten visszaindultak Magyarországra, mert nem bírták a kemény telet és a nélkülözést. Julianus azonban rendtársával, Gerhardussal (Gellérttel) folytatta az utazást. Észak felé indulva 37 napot gyalogoltak, útjuk sivatagos terepen vezetett keresztül. Útközben sokat éheztek, melynek következtében Gerhardus súlyosan megbetegedett. Végül egy iszlám városba, Bundába érkeztek. Gerhardus itt meghalt, de Julianus nem adta fel. Hogy keresztényként az iszlám területeken életben maradjon, egy muszlim pap szolgálatába állt. Az ő kísérőjeként jutott el a Volga–Káma–Bjelaja–Ural folyók által határolt Volgai Bolgárországba. Az egyik nagyvárosban nem várt szerencse érte Julianust: egy magyar asszonnyal találkozott, aki épp arról a tájról került ide feleségnek, melyet a barát keresett. Az asszony elmagyarázta Julianusnak az útvonalat, biztosítván, hogy kétnapi járóföldre van a keresett őshaza, Magna Hungaria. Julianus megfogadta a tanácsot. Sikerült is megtalálnia az ősmagyarokat, akiknek – noha az elválás óta több száz év telt el – megértette nyelvüket. Élénken érdeklődtek a nyugaton élő magyarok életéről, társadalmi viszonyairól. „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok” – hangzanak itteni tapasztalatai azon írásokban, melyeket később rendtársa, Pater Richardus jegyzett le, s melyeket a Szentszéknek elküldött. – „Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet [kumiszt, azaz erjesztett kancatejet] és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásokban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy [most] hol laknak, nem tudták. A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában [a magyarok] verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével [is]. Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.” Amint ezt meghallotta, rögtön hazaindult. Rájött, hogy egymaga nem tud olyan ütemben térítgetni, hogy élete végéig a törzs csak egy része is kereszténnyé legyen. Másrészt ilyen rövid idő alatt nem tudja rávenni a magyarokat a másik nagy tervére, nevezetesen: bevinni őket Magyarországra. De a hadjáratról hírt kellett vinnie, mert ha készületlenül éri az országot a támadás, akkor az akár annak végét is jelentheti. Így hát érzékeny búcsút vett az ázsiai magyaroktól, mintha sejtette volna, hogy többé nem látják viszont egymást. 1236. június 21-én indult el, de megváltozott útirányon: a vendéglátói által leírt, a kijevi kereskedők által is használt rövidebb utat választva Rutén- és Lengyelföldön átkelve 1236. december 27-én érkezett vissza Magyarországra, ahol részletesen beszámolt IV. Bélának.

A második út (1237–38)

Időközben nagy változások történtek keleten: a Batu kán vezette mongol hadsereg megtámadta, majd rövidesen elfoglalta a Volgai Bolgárországot, lakóit megölték vagy rabszolgának hurcolták.

Julianus 1237-ben – valószínűsíthetően egy újabb királyi engedéllyel a birtokában – megpróbált visszatérni a Magna Hungariának nevezett magyar őshazába, de a krónikák tanúsága szerint nem járt sikerrel. Csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a mongol hódítók elpusztították. Hiába küzdöttek vitézül ott élő őseink, a mongol áradatot ők sem voltak képesek megállítani. Nem találta meg őket senki soha többé. Julianus egy levéllel tért haza Batu kántól, melyben a mongol uralkodó feltétel nélküli megadásra szólította fel IV. Bélát. Mint azt a történelemből tudjuk, királyunk nem hátrált meg, felvette a harcot. Országunknak ezen szomorú történetét tatárjárás néven ismerjük.

Útjának eseményeiről Julianus saját maga készített feljegyzéseket Levél a tatárok életéről címmel, melyek Richardus feljegyzéséhez hasonlóan a vatikáni levéltárba kerültek. Itt egy magyar jezsuita, Cseles Márton bukkant rájuk 1695-ben.

Jelentősége, emléke

Julianus barát volt az első, aki hiteles tudósításokkal látta el a Szentszéket és közvetve a nyugat-európai uralkodókat a mongol készülődésről. Tapasztalatait más európai utazók is felhasználták, többek között Giovanni da Pian del Carpine, aki kísérői (Benedictus Polonus, C. de Bridia és a cseh Ceslaus) egy részével 1245–46-ban pápai követként utazott a mongol Güjük nagykánhoz; Ascelin 1247-ben, André de Longjumeau 1248-ban, majd 1253–1254-ben Rubruki Vilmos ferences barát a Szentföldön keresztes háborút vívó IX. Lajos francia király követeként járt Möngke nagykán karakorumi udvarában.

Julianus barát életéről Kodolányi János írt regényt, Koltay Gábor pedig magyar-olasz koprodukciós filmet rendezett 1991-ben.

Emlékét Budapesten szobor őrzi, mely Antal Károly Kossuth-díjas magyar szobrászművész alkotása.

Fischer Zsolt