Jaguárok és „háromfejű emberek” között

Egy magyar jezsuita misszionárius Dél-Amerikában

2011. augusztus 12., 10:00 , 552. szám

Dél-Amerikához kapcsolódóan a magyar földrajztudomány egyik legjelentősebb képviselője egy 18. századi jezsuita hittérítő, Éder Xavér Ferenc, aki misszionáriusi munkája közben nem sajnálva időt és fáradságot, megfigyelte a perui és bolíviai indián törzsek kultúráját, valamint a terület természetföldrajzát. Tapasztalatait később egy 289 oldalas, latin nyelvű kéziratban adta át az utókornak, ezzel első európaiként részletes leírást adott Peruról és Bolíviáról.

Missziós munkájának kezdete

Éder Xavér Ferenc 1727. szeptember 1-jén Selmecbányán látta meg a napvilágot, itt kezdte iskolai tanulmányait is. Később a nagyszombati kollégium diákja lett, majd 1742. október 20-án belépett a jezsuita rendbe. A trencséni újoncképzőbe került, itt szentelték pappá. 21 éves korában missziós szolgálatra jelentkezett. 1749 elején Bécsen és Grazon keresztül Genovába, majd hajón Spanyolországba utazott. Vele tartott rendtársa, Zakarjás János is. 1750. október 12-én Cadiz kikötőjéből indultak Panama partjaihoz. Az Észak- és Dél-Amerikát elválasztó keskeny földcsíkon átgyalogolva 1751 elején érkeztek meg az egykori inka birodalomba, Peruba. Éder Xavér Ferenc a fővárosban, Limában találkozott a jezsuita rendtartomány főnökével, aki az Andok keleti oldalán elterülő, Moxitániának nevezett vidéken jelölte ki missziós munkájának helyszínét.

Az ekkor 24 éves jezsuita mesébe illő, de veszélyekkel teli tájakon utazott keresztül. Limától keletre a Rimac völgyén, majd a Morocochai-hágón átkelve és délnek fordulva érte el Huamanga városát. A kecsua indiánok magas felföldjein és mély szurdokvölgyein keresztül jutott el Cuzcóba, onnan a Titicaca-tóhoz, végül a tavat nyugat felől megkerülve La Pazba, a mai Bolívia fővárosába. Érintette Oruro, Cochabamba és Santa Cruz városokat, majd meredek ösvényeken leereszkedve elérte az Andok keleti lábánál folyó Mamorét. De még nem ez volt az út vége: több száz kilométert csónakázott lefelé a folyón, míg végül elérte a munkájának helyszínét jelentő missziót. Éder szerint ez a távolság kb. 640 legua, azaz kb. 3566 km volt, ami akkoriban legalább fél évig tartó vándorlást jelentett!

Missziós feladatait az itt élő arawak nyelvcsaládhoz tartozó mojo (vagy moxo) indiánok között kellett ellátnia. A ma Bolívia részét képező területet ezen indiánok után nevezték Moxitániának. Édernek ezekről a „vadakról” ugyan meglehetősen kedvezőtlen véleménye volt, mégis minden nehézség ellenére, egészen 1767-ig kitartott vállalt küldetése mellett. Ebben az esztendőben azonban a spanyol korona eltörölte a jezsuita rendet, mely rendelkezés a gyarmatokra is kiterjedt. Édernek el kellett hagynia szolgálati helyét. Hajóra szállt, és visszatért Európába, Magyarországra.

Földrajzi megfigyelések

Perui szolgálata alatt bejárta a misszió körüli hatalmas területet, felkereste a legkisebb indián települést is, miközben igyekezett mindent a lehető legaprólékosabb részletességgel megfigyelni és feljegyezni. Bepillantást nyert az indiánok mindennapjaiba, szokásaiba, s ugyanígy nagy kíváncsisággal figyelte meg az európai embernek szokatlan éghajlat alakulását, valamint az őserdők növény- és állatvilágát. Írt a terület fővárosáról, Limáról is, valamint a nagyobb településektől több száz mérföldnyire fekvő, az őserdőktől elhódított területen fekvő missziós központokról, az ún. redukciókról. Ezek közül a legnagyobbak lakossága meghaladta a tízezer főt is. „A mojo missziókat ma három részre, illetve területre osztják – írta Éder –: az első a Mamoré, az azonos nevű folyóról elnevezve; a második a Pampas, azaz síkság; a harmadiknak – nem tudom miért és honnan – Baures a neve…Több különböző nyelven beszélnek itt – még egyetlen misszión belül is –, mint egész Európában. S ezek a nyelvek – mint mondják – ég-föld távolságra vannak egymástól. Én a saját területemen kilenc nyelvet számláltam meg, a szomszéd páter az övén húsznál is többet.”

Éder megfigyelte és lejegyezte az indiánok természeti jelenségekkel kapcsolatos elképzeléseit: „Érdeklődtem, mi a véleményük a hold- és napfogyatkozásról. Legtöbben azt felelték, hogy ilyenkor a Hold vagy a Nap beteg. Vannak, akik a Napot férfinak, a Holdat meg a feleségének tartják, a csillagok meg a gyermekeik. Valahányszor fogyatkozást észlelnek, azt állítják, hogy ilyenkor a Nap egyesül a Holddal új csillagok nemzése végett, nehogy idő múltával elfogyjanak a csillagok az égboltozaton, hiszen mindennap sok meghal közülük.”

A jezsuita igen elcsodálkozott a folyópartok agyagrögeinek tarkaságán. Így ír erről: „Az agyagrögök közül az egyik nagyon fehér. Mész helyett használják templomok és házak fehérítésére, már csak azért is, mert itt nincs mészkő.” A kutatók szerint a fehér agyag nagy valószínűséggel a kaolin lehetett. De sokkal rejtélyesebb annak a másik anyagnak a mibenléte, amelyet az indiánok „dimoicsiko”-nak, azaz a „halak ürüléké”-nek neveztek. Éder a következőképpen jellemzi: „Valami száraz, sötét színű anyag az, amely a fák fiatal hajtásaira tapad. Egy láb hosszú, hengeres és kézzel átérhető. Szivacsszerűen likacsos, nagyon puha, de hosszas tüskékkel is tele van. Az indiánok a faággal együtt lemetszik, porrá törik, és pontos arányban összevegyítik azzal az anyaggal, amelyből fazék, lábas és egyéb szükséges edény készül. Ezáltal ellenállóbbá válnak a tűzzel szemben. És hogy ez valóban így van, arra engem is megtanított a tapasztalat. Annyi bizonyos, hogy ez az anyag áradás idején a víz alatt keletkezik, hiszen a fák vízből kiálló részén nem található.” Azt azonban, hogy a halak ürülékéről vagy más váladékáról lenne szó, Éder határozottan elveti, miután egy saját kezűleg elvégzett kísérlete is kizárja ezt: „Különféle, frissen fogott, még élő halakat kizsigereltem, és ürüléküket a folyóba engedtem. Láttam, hogy az egyáltalán nem merül el, hanem úszik a vízen. Ha tehát akkor, amikor a hal kiengedi ürülékét, s az nem merül el, hogyan tapadhat a fákhoz?” Mint később a kutatók megállapították, ez a „halürülék” valószínűleg egy édesvízi szivacsfaj, a Parmula nemzetség egyik képviselője lehetett, amely az Amazonas vidékén él. Az állatok testében kovatűk is előfordulhatnak, és valószínűleg ezek lehettek azok a tüskék, amelyeket Éder említett.

Feljegyzéseiben később szót ejt a Dél-Amerikában elterjedt vadállatokról is, értékes zoológiai adatokat leírva. A kontinens egyik félelmetes ragadozóját, a jaguárt pl. így jellemzi: „Hihetetlen ereje van! Ha sikerül felugrania egy tehén vagy egy ló hátára, első lábaival megragadja áldozata fejét, aztán minden irányban forgatja, mígnem a nyak kificamodik. Csak a bikával nem bír el, mert az félelem nélkül szembeszáll vele. A szamár, melyet szintén gyakran megtámad, erős rúgásokkal védekezik ellene. Ha a bestiának végül is sikerül a szamár hátára ugrania, az hirtelen hanyatt vágja magát a földön. E tekintetben a ló butább, mint a szamár. A ló, amint a jaguár ráugrik, az ijedtségtől vizelni kezd és meg sem próbál védekezni, hagyja, hogy ellenfele megragadja a fejét. A jaguár, ha egyszer megkóstolta az embervért, minden másnál jobban vásik rá a foga.”

Néprajzi megfigyelések

Érdekesen írja le az indiánok erdőirtási „technikáját”: „Először kivágják a kisebb cserjéket, majd a nagyobb fákhoz fognak. Ezeket azonban nem vágják át egészen, nehogy a további munkát akadályozzák, hanem csak annyira, amennyire kell, hogy majd kidőlhessenek. A tönkön állva hagyott fákat azután a feltámadó szél dönti ki. (...) Miután a kidöntött fák nyolc vagy több napon át száradtak a tűző napon, a déli órákban mindenfelé tüzet gyújtanak.” Szót ejt a földművelésről is: „Ekével vagy más szerszámmal nem szántják fel a földet, hanem amikor bőségesebb esőzés először megáztatta, fakapával gödröt ásnak, ebbe tíz, néha tizenegy magot is beledobnak, majd lábukkal földet túrnak rá. Ezzel a módszerrel könyöknyi távolságban vetik el a törökbúzamagot (kukoricát) és az néhány hónap alatt teljes csövet terem a gazdának: vékonyat ugyan, de nagyon táplálót.”

Az indiánok gyermeknevelési módszerei kapcsán megemlíti: „Nem kötik pólyába a gyermekeket, kezüket vagy lábukat sem szorítják össze semmiféle kötéssel (...), hogy gyermekeiket a púposságtól és annyi más csúf testi hibától megóvják. Mégis, indiánon nem találtam effélét egész Amerikában – pedig nem csekély részét bebarangoltam –-, sőt mástól sem, akivel beszéltem a dologról, nem hallottam ilyen beszámolót.” Leír olyan hátborzongató dolgokat is, mint a törzsekben a „háromfejűvé” alakítás: „Alighogy megszületett a gyermek, arcát és fejét két oldalról deszkákkal összeszorítják. Ennek következtében, aminek oldalirányban kellene nőnie, mindaz felfelé növekedik. Ha észreveszik, hogy egy rész már előtűnt, azt szalaggal körülszorítják, hogy a fejtől elválasszák. Így alakul ki a nagy fölé helyezett kisebb fej képe. Ezt ismét összeszorítják, s a másodiknál kisebb harmadik fej is előtűnik. Így keletkezik az említett három fej. Minthogy az arc és a homlok a deszkák miatt oldalirányban nem fejlődhetett, mindkettő nagyon keskeny maradt. És ennek látványa talán jobban bántja a szemet, mint maguk a fejek.”

Jezsuita szerzetesünk megállapította, hogy az indiánoknál a hajnak külön kultusza alakult ki. A szemöldök- és a hónaljszőrzetet gondosan eltávolították, de a hajukat hosszúra növesztették. Nagy szégyennek és csapásnak tekintették, ha valakinek – akárcsak a váll magasságában is – levágták a haját. „Gyakran csodáltam, hogy ezek az emberek mekkora gondot fordítanak a hajukra: ha egy hajszálat fésűjükkel véletlenül kitépnek, gondosan megőrzik azt házukban” – írta. A kopaszságtól az indiánok nagyon tartottak. Komolyan hittek abban, hogy ha sok gyerekük születik, akkor azok esetleg kopaszok maradnak, ha nem gondoskodnak számukra már jó előre elegendő hajról.

Megállapította, hogy bár az indiánok primitív körülmények között élnek, mégsem ismeretlen náluk a matematika, bár egy európai aligha tudna velük együtt számolni. „A hetes szám jelzésére ezt mondják: kettő a másik kézről. A tízesre: mindkét kéz. Amikor érdeklődtem, így mutatták be: markukat kinyitották és ujjaikat kinyújtották. A tizenegyes jele: egy a lábról. A tizenötösé: az egyik láb. Ezt a lábukat a másiktól kissé eltávolítják és ráhelyezik kezeiket. A húszasé: egy ember. Mindkét tenyere nyitva, lábfejei pedig, kissé felemelve a földről, befelé fordítva. Ez a számolás módszere – és ennyi az egész” – írja.

A jezsuita felrótta a férfiaknak, hogy milyen sok italt fogyasztanak, a többnejűségen ugyanakkor nem ütközött meg különösebben, akárcsak a meglehetős szexuális szabadosságon sem. De ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy a férfinak nem szabad megbecstelenítenie azt a nőt, aki még nem hozzá tartozik, „ha nem akar kalamajkába, vagy – némely törzsnél ez is megesik – életveszélybe keveredni.”

Több, tragikus végkifejletű történetben is ír az indiánok meggondolatlanságáról, veszélyérzetük hiányáról, mely gyakran az életüket követeli. Többször megütközött a szenvtelenségen és a könyörület hiányán: pl. Éder szerint a szülőket egyáltalán nem hatotta meg gyermekük szenvedése, még félholtan vagy betegen sem törődtek velük. De ugyanez fordítva is igaz volt: a gyerekek a már öreg, beteges, esetleg magatehetetlen szülőknek akkor sem vittek élelmet, ha maguk bővében voltak a halnak vagy a gabonának.

Ismét Magyarországon

Miután abba kellett hagynia dél-amerikai munkáját, Éder Xavér Ferenc hajóra szállt és visszatért Európába. Több más rendtársától eltérően szerencsésnek mondhatta magát, mivel nem börtönözték be. 1769-ben lépett ismét magyar földre, és a jezsuita befolyású Besztercebánya plébánosa lett. Egészségi állapota azonban egyre romlott, végül 1772. április 17-én, 45 éves korában hunyt el szolgálati helyén.

Az általa látottak és leírtak forrásértékűek a néprajzkutatók számára, hiszen olyan, szinte „érintetlen” törzsekkel találkozott, melyeket még nem befolyásolt a gyarmatosítók kultúrája. Ő volt az első, aki feljegyzéseivel összetett, tudományosan részletes és érdekes leírást adott az európaiaknak arról a régióról. Éder Xavér Ferenc rajzokkal, valamint térképvázlatokkal kiegészített feljegyzéseit a 289 oldalt kitevő Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano (A Perui Királyságban lévő Moxitania tartományban) című munkájában gyűjtötte össze, amelynek eredetije a budapesti Egyetemi Könyvtárban található.

Fischer Zsolt