Társközségek, melyeket csak a vasút választ el egymástól

A Munkács–Ungvár helyiérdekű vonat, nem sokkal Bátyú elhagyása után, lefékez a Beregszászi járás legnyugatibb csücskében, a Vérke-parti várostól 38 kilométerre eső Nagybakos sorsára hagyott, elhanyagolt vasútállomásán, mely tulajdonképpen nem is a megállótól pár perces sétával megközelíthető településen, hanem társközsége, Kisbakos területén romladozik. A két falut csak a vasút választja el egymástól, s mióta a vágányok fölött átívelő felüljárót – balesetveszélyes állapota miatt – lezárták, a községek lakói csupán a vágányokon átvezető, elég hitvány állagú úton járhatnak át az egyik településről a másikra.

Cseh legionáriusok, ONCSA-telepítések, erőszakos ukránosítás

Bő kilenc évtizeddel ezelőtt a Lónyai-uradalomhoz tartozott az 1920-ig jóformán lakatlan terület, melyen csak egy Bakosnak nevezett tanya árválkodott, ami a hagyomány szerint az akkor még tekintélyes nagyságú helyi erdőben élő sok-sok őzbakról kapta a nevét. Trianon után viszont a Kárpátalját is megkaparintó csehszlovák állam – Svoboda néven – telepesközséget hozott létre itt, s cseh legionáriusok között osztották szét a felszámolt nagybirtokhoz tartozó helybeli földeket, kisebb számban pedig ruszinok is költöztek ide a Verhovináról. (A Csehszlovák Légiót az I. világháború alatt hozták létre az Antant-csapatokhoz átállt cseh és szlovák katonaszökevényekből, illetve hadifoglyokból, s a több fronton is bevetett hadsereg nagy szerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia északi területeit „megöröklő” új ország létrejöttében.) 1938-ban azonban, az első bécsi döntés eredményeként visszatért a magyar világ, s az ONCSA (Országos Nagycsaládvédelmi Alap) szervezésében többgyermekes magyar családokat telepítettek Nagybakosba, valamint Kisbakosba, többnyire a közeli falvakból, de távolabbi községekből is. Az állam pedig házakat épített a nagycsaládosoknak, s természetesen földeket is mértek ki a számukra.

1944. november 18-án azután a szovjet megszálló hatóságok 33 magyar férfit hurcoltattak el a két társközségből a sztálini munkatáborokba, akik közül csak 11-en tértek haza, míg a második világháborúban négy helybeli honvéd esett el. A szovjetrendszer azután – az erőszakos elszlávosítási politika jegyében – ukránokat, köztük a Vörös Hadsereg volt frontharcosait telepítette be a falvakba, nemegyszer a magyarok házaiba, melyek gazdái kénytelenek voltak átadni a jövevényeknek otthonuk nagyobbik részét.

– A magyar elemi iskola mellett ukrán tannyelvű középiskolát hoztak létre Nagybakosban (Kisbakosban nincs és korábban sem létezett oktatási intézmény), az anyanyelvű tanintézetet pedig az 1980-as évek végén felszámolták, s óvodát alakítottak ki a helyiségeiben – fejti ki Szanyi János, a két falu közös KMKSZ-alapszervezetének elnöke. – Ma összesen mintegy 920–940 személy él a községek területén, Nagybakos népessége fele-fele arányban magyarokból, illetve ukránokból áll, Kisbakosban viszont mi alkotjuk a lakosság 80 százalékát.

A március 15-i megemlékezésektől a hiányzó magyar iskoláig

– Alapszervezetünk csak 1999-ben alakult meg (addig a helybeli KMKSZ-tagok a bátyúi alapszervezethez tartoztak), s jelenleg 220-an vagyunk – vált témát beszélgetőtársam. – Rendszeresen megünnepeljük március 15-ét, nem emeltünk viszont emlékoszlopot a sztálini terror helybeli áldozatainak, mert az ő nevüket már korábban felvésték a bátyúi ’44-es emlékműre. Részt vettünk a földprivatizáció lebonyolításában, honismereti kirándulásokat szervezünk az alapszervezeti tagok számára, s többször is kérvényeztük a járási, illetve a megyei állami közigazgatásnál, valamint a közlekedési minisztériumnál a két községet összekötő vasúti felüljáró felújítását, ám az illetékesek – pénzhiányra hivatkozva – eddig még mindig elodázták a kérdés megoldását. Jó lenne, ha el tudnánk érni, hogy újból megnyissák a magyar tannyelvű elemi iskolát. Ezt a kérdést a korábbi években járási tanácsi képviselőként fel is vetettem a járási oktatási osztályon, ám ott úgy nyilatkoztak, hogy az ukrán középiskolában nincs szabad tanterem az anyanyelvű osztályok elhelyezésére. Így magyar nyelvű oktatás csak a vasárnapi iskola keretében működik – szombatonként – a tanintézet két helyiségében, melyet közösen tart fent a Kisbakosi Református Gyülekezet, valamint a Nagybakosi Római Katolikus Egyházközség.

A vasút vonzásában

– A kolhoz felbomlásakor 2,5 hektáros parcellákat mértek ki a gazdaság volt dolgozóinak, ám a megművelésük akkora összegeket emészt fel, hogy a szántóföldek többsége már parlagon hever. Míg korábban minden háznál tartottak 1-2 tehenet, s így 200 darab szarvasmarhából állt a falusi csorda, addig az utóbbi évek során mintegy harminc egyedre csökkent a jószágállomány – vázolja fel Szanyi János a megélhetési helyzetet. – A gazdák inkább csak a háztájit művelik meg, s a csapi piacra hordják a zöldségfeleslegüket, míg a tejet vagy a falubelijeiknek adják el, vagy a közeli határváros piacán értékesítik. Három farmergazdaság is működik a két községben, melyek 18, 5, illetve 3 hektárral rendelkeznek, ám ők is termelési és értékesítési problémákkal küzdenek. Sajnos, a föld nagyon agyagos, nehéz megművelni, ráadásul az állam sem támogatja a gazdákat, így a fiatalok nagy része hátat fordított a mezőgazdaságnak, s inkább ipari munkából igyekszik megélni.

A legtöbb helybeli lakos a közeli csapi, illetve a bátyúi vasúti csomóponton talált magának munkát, kevesebben dolgoznak viszont a „beregszászi rádiógyárban”, valamint a Vérke-parti város egyéb üzemeiben, mivel messze esünk a járási központtól. A fiatalemberek egyharmada pedig építkezéseken helyezkedett el.

Élet a tanyán

– 1994-ben kaptam tíz, később pedig további nyolc hektár földet Kisbakos határában, s lassan húsz éve gazdálkodom, de már kezdek belefáradni – fejti ki ifj. Szatmári István helybeli farmergazda. – Banki kölcsönt vettem fel egy új hernyótalpas traktor, valamint a kapcsolt felszerelések megvásárlására (a hernyótalpas erőgéppel könnyebb megművelni az itteni nehéz talajt, mint a kerekessel), de négy év alatt törleszteni kellett a hitelt, valamint a kamatokat, ami nagyon nehezen ment, s a gazdaság beindításához szükséges, jelentős kiadások miatt eleinte a csőd szélén táncoltunk. Mivel a falusi portánkon nem volt hely a gépek és a jószág elhelyezésére, gazdasági épületeket emeltünk a földünkön, kavicsos utat fektettem le a farmig, mert addig csak egy járhatatlan földút vezetett ki a területre, s lakóházat építve, oda is költöztünk, mert állandó felügyelet híján lába kelt volna a felszereléseinknek, valamint a gazdaság beindításakor vásárolt teheneknek, sertéseknek. Annyira siettünk a beköltözéssel, hogy még a villany bevezetését sem vártuk meg, így az első időkben „romantikus” körülmények között, gyertyafénynél vacsoráztunk.

Pékséget nyitottunk, s a közeli falvak élelmiszerüzleteinek adtuk el a kenyeret, de később ráfizetésessé vált a sütöde, így be kellett zárnunk. A szemesterményt a jószágainkkal etetjük fel, a malacok, a tej, valamint a zöldségfelesleg értékesítésében pedig az is nehézséget okoz, hogy a legközelebbi piacoktól, az ungváriaktól, a munkácsitól, valamint a beregszászitól is elég messzire, mindegyiküktől mintegy 40 kilométernyire lakunk, s a magas üzemanyagárak mellett sokba kerülne az áru beszállítása. A rossz talajviszonyok nem kedveznek a korai káposzta, illetve a korai burgonya termesztésének, csak később beérő zöldségeket, illetve krumplit tudunk eladni a környező falvak üzleteinek, illetve iskoláinak mikor jobb, mikor gyengébb ár mellett, a tejet pedig helyben értékesítjük. A malacokat is itthon próbáljuk eladni, ám az utóbbi időben a magas tartási költségek miatt kevesen vásárolják meg a fiatal jószágokat, hízókat meg már nem is érdemes eladni a felvásárlóknak. Más lenne a helyzet, ha 30-40 százalékos állami dotációt kapnánk egy kilogramm hús, illetve egy liter tej megtermelése után, de az állam, sajnos, nem törődik a saját mezőgazdasági termelőivel.

Két falu – két új templom

Kisbakosban református, Nagybakosban pedig római katolikus egyházközség fogja keretbe a helybeli magyarok hitéletét. Mindkét gyülekezet 1997-re építette fel szentegyházát.

– 1994-ig a Bátyúi Református Egyházközség filiájaként működtünk, s helybeli lakosok otthonaiban tartottuk meg az istentiszteleteket, de csak évente hatszor, a nagy egyházi ünnepeken, melyeken a közeli nagyközség lelkipásztora szolgált, több hívő pedig vasárnaponként Bátyúba utazott, hogy részt vehessen az ottani istentiszteleteken. Tizenhét évvel ezelőtt azonban megalapítottuk a saját gyülekezetünket, majd a hollandiai, Oldenbrocki Református Egyházközség, több beregszászi járási gyülekezet, valamint a Szalókai Református Egyházközség segítségével, részben önerőből felépítettük a templomunkat, majd 2006-ban – nyugati támogatásból – a gyülekezeti házunkat is. Mindkét építkezésre első gondnokunk, id. Szatmári István szervezésében került sor – idézi fel a közelmúltat a gondnokhelyettesként is tevékenykedő farmergazda. – Azóta is tartjuk a kapcsolatot holland testvéreinkkel, akik már többször is felkerestek bennünket, mi viszont – anyagiak hiányában – nem tudjuk viszonozni látogatásukat.

Egyházközségünk jelenleg 350 főt számlál, évente 5-6 temetésre, 2-3 esküvőre és 3-4 keresztelőre kerül sor. Mező Miklós bátyúi lelkipásztor Újbátyúban és Kisbakosban szolgáló segédlelkésze, Jakab Attila tartja a vasárnapi és a hétköznapi istentiszteleteket, míg a felesége hitoktatással foglalkozik, s az elmúlt tanévben 35 gyermekkel ismertette meg vallásunk alapjait. Karácsonykor a gyülekezeti tagok által összegyűjtött, illetve a Kárpátaljai Református Egyházkerület diakóniai osztálya által adományozott élelmiszercsomaggal ajándékozunk meg 10–14 szegény családot, több egyedülálló, hajlott korú személynek, illetve idős házaspároknak pedig fűtési támogatást nyújtunk, hozzájárulva a gázszámláik kifizetéséhez, illetve – ha szilárd tüzelőanyaggal fűtenek – a szén megvásárlásához. Évente két-három alkalommal a járás területén élő rászorulók megsegítésére helyezzük ki a perselyeket, s minden ősszel élelmiszeradományt viszünk a Nagydobronyi, valamint a Nagyberegi Református Líceumba.

– Az 1938-ban visszatért, ám csak hat évig tartó magyar világban elkészültek a római katolikus templom tervei, de a szovjethatalom időszakában fel sem merülhetett, hogy szentegyházat építsünk, s csak a rendszerváltás után húzhattuk fel annak falait. Templomunk elsősorban osztrák hitközségek támogatásával került tető alá, de természetesen mi is hozzájárultunk a munkálatok finanszírozásához – mutatja be a Nagybakosi Római Katolikus Egyházközséget Szilágyi Ferenc volt gondnok. – 230-250 lélek alkotja a gyülekezetet, esztendőnként 3-4 újszülöttel gyarapodunk, s ugyanennyi hívőt temetünk el. A mezőkaszonyi plébániához tartozunk, jelenleg Jackó József atya tartja meg a heti két misét, míg a hittanórákat Demjén Orsolya vezeti (általában 10-15 gyermek vesz részt a foglalkozásokon). Húsvét és karácsony előtt pénzsegélyben részesítünk mintegy tíz egyedülálló idős vagy beteg egyháztagot, a Munkácsi Római Katolikus Püspökségtől pedig az elmúlt esztendőig évente kétszer-háromszor élelmiszer-, illetve ruhacsomagokat kaptunk, melyeket az egyháztanács osztott szét a rászorulók között.

Lajos Mihály