Kesernyés nyaralás

2011. szeptember 2., 10:00, 555. szám

Elmúlt július, az a hónap, amikor nyaralni szoktam, s hol másutt, mint Rahón. Kegyes volt hozzám az időjárás, eső csak éjjel esett, s összesen kétszer. Egyhangú zuhé volt, nem kísérte vad mennydörgés, sem villámlás. A mélysötét éjszaka halkan szitálta be szobámba az eső halk, sustorgó hangját, ami az ablakom alatt bukdácsoló Tisza fecserészésével összeölelkezve mély és békés álomba ringatott. Reggel a hegyek frissen, tisztára mosakodva vetették egymásnak hátukat, s úgy mutogattak fel az azúrkék égre. Így hát én nappal nyugodtan gyönyörködhettem a táj különleges szépségében. Tehát a nyaralással, az időjárással, a gyönyörű vidékkel rendben volt minden. Magánügy, mondhatja bárki… S valóban az lenne, hogyha csak erről szeretnék írni. Ha nem fakítaná meg a nyár ragyogó szépségét az az elszomorító tény, amelynek emlékétől azóta sem szabadulok. Ami félelemmel, szorongással tölt el, amitől kesernyés a szám íze, azóta is.

Hogy mire gondolok? Arra a megdöbbentő valóságra, ami rövid időn belül, úgy is mondhatnám, két-három év leforgása alatt, oly szembetűnően, olyan bántóan vált nyilvánvalóvá számomra. A már csak maroknyi magyarság anyanyelvének, a magyar szónak az eltűnéséről beszélek. Arról, hogy a valamikori, egykor jóval nagyobb létszámban itt élő magyarok által féltve megőrzött nyelv lassan a semmibe vész, mára csak halódik. Ottlétem ideje alatt ezt tapasztaltam. Mindenütt. Családon belül és kívül, az otthon falai között és az utcán. Az elmúlt évekre visszatekintve, vasárnaponként azért szerettem menni a katolikus templomba, mert a miséről kijőve találkozhattam valamennyi rokonommal. A templom előtt megállva üdvözölték egymást, meg persze engem is, aztán csoportba verődve jóízűen elbeszélgettünk, mondanom sem kell, hogy magyarul. Idén is elmentem a templomba, bízva a régi szokásban, mégpedig a magyar szentmisére – merthogy a magyar katolikus templomban már ukrán misét is celebrálnak –, s kétségbeesetten vettem észre, hogy velem ugyan még magyarul beszélnek a rokonok, az ismerősök, de ha pár lépéssel odébb mennek, már ukránul folyik a szó. Mi történik itt, szégyellik az anyanyelvüket? Vagy minden mindegy alapon teszik, mert már úgy sem jelent semmit, nem fontos? Uram Jézus, nem veszik észre, hogy maguk ellen dolgoznak...?! Netán félnek? De hiszen Ukrajna demokratikus ország... Tudom jól, hogy a családok összetétele megváltozott. No de az anyák, nagymamák, apák, a családok magyar tagjai miért hagyják elveszni az anyanyelvet, hiszen az mindenkinek a hasznára válik, ha több nyelvet tud – meditálok magamban rosszkedvűen. Az iskola önmagában kevés, hogy a félig magyar, vagy már csak nevében magyar gyermekeket megtanítsa az anyanyelvükre, főleg, amikor a tanárok is jobbára ukránul beszélnek egymás között – legalább a szülői házban vagy a templomban hallhatnának magyar szót... Nagy segítség lenne a nyelv megőrzésében, ha a gyerekek magyarul tanulnák a hittant, mint a ’90-es években. Lenne rá igény... És magyarul olvashatnák a bérmálkozást igazoló oklevelet is, ami már ukrán nyelven íródik (sic!)...

Annak idején, a háborút követően a családomnak több férfi tagja, az akkori tisztelendő úr sugallatára, Moszkvába utazott, a minisztériumba, a rahói katolikus templom megmaradásának érdekében. Nem rémítette őket a szovjetrendszer fenyegető, megtorló retorziója, nem rettegtek a Szibériába való elhurcoltatásnak akár 25 évet is rájuk mérhető veszélyétől. Ők elmentek és kiharcolták az engedélyt, hogy a rahói templom megmaradjon magyar templomnak! Valamennyien egyszerű emberek voltak, nem sokan ismerték Reményik Sándor örökbecsű sorait: ... Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát! Mentek, mert úgy érezték, csak úgy maradhat fenn a nemzet és a magyar szó, ha a katolikus templom falai között kap menedéket. S lám, sikerült nekik. Igen, ők nemcsak hívekben gondolkodtak, hanem nemzetben! Hiszen a félig magyar családokban a nem magyar ajkúak többsége ma is leginkább görög katolikus hitű. S a városban van két görög katolikus és jó néhány pravoszláv templom, lenne hol imádkozniuk a saját anyanyelvükön...

Nos, ez volt az egyik elszomorító tapasztalat, amelyikkel szembesültem az idei nyaralásom alatt. A másik, az az eddig ott soha nem tapasztalt nacionalizmus. Persze, vigasztalhatnám magam azzal, hogy ez nem kizárólagosan csak az én nemzetem ellen irányul. Bűnbak pedig úgy lettem a történetben, azért lettem kérdőre vonva és kioktatva, na most tessenek figyelni! – mert oroszul szólaltam meg. Beszélek én ukránul is, úgy-ahogy. Csakhogy az iskolában engem még orosz nyelvre tanítottak, tehát azt biztosan tudom. Szóval, egyik boltban oroszul érdeklődtem egy ruhadarab ára iránt. A kedvesnek nem mondható eladónő ékes ukrán nyelven kioktatott, hogy ha kell valami, akkor beszéljek ukránul. Mondtam, hogy én inkább oroszul tudok... Ukrajnában – jött rá a replika – ukrán az elfogadott nyelv, amelyen beszélnem illik, ezt jól jegyezzem meg! Így lesz, válaszoltam teljes komolysággal, amennyiben ezen túl az Ukrán Parlamentben a képviselők is ezen a nyelven fognak szólni. Csak és kizárólag, nem pedig oroszul! Válaszom az üzletben tartózkodó idegen turisták körében őszinte derültséget és egyetértést váltott ki, amire az eladónő dühösen azt válaszolta: ott csupa debilek ülnek, és nem valódi ukránok. Vállamat húzogatva feleltem neki: hát kedvesem, csak azok, akit megválasztottak maguknak! Mi tagadás, nem voltam boldog, mikor kimentem a boltból, bár közben arra gondoltam, hogy bizony, a demokráciát is tanulni kell, nem csak hangoztatni. És ha már így tekintenek Ukrajnában a más nyelven beszélő emberekre, akkor legalább mi, magunk vigyázzuk, védjük meg a saját anyanyelvünket. Adott esetben Rahón, a most már lassan csak nyomokban létező magyar nyelvet.

Weinrauch Katalin