A fényűzés értelme

Minap valahol azt olvastam, az ukrajnaiak elsősorban kificamodott értékorientációjuk miatt nem készek igazi európai nemzetté válni. Oly mértékben szomjúhozzák a fényűző életet, ami sehogyan sem egyeztethető össze az európai fogalmakkal.

Egyik ismerősöm panaszolta, hogy Budapesten bérelt lakásának tulajdonosai mindig nagyon kedvesek vele, de – félig-meddig tréfásan – gyakorta ukrán maffiózóként emlegetik. Ukrán maffiózók aligha közlekednek négyéves Skoda Octavián, mint ismerősöm, jegyezhetnénk meg, s rég elmúltak a kilencvenes évek, amikor honfitársaink nemegyszer valóban fegyverrel oldották meg konfliktusaikat Magyarországon, mégis, az ott élők szemében máig gyakran maffiózó az ukrán vagy az orosz.

De a megszokáson kívül is számos oka van annak, hogy a maffiózókkal azonosítják az ukránokat Európa-szerte, s egy kalap alatt nemegyszer bennünket, kárpátaljai magyarokat szintén. Gondoljunk csak honfitársaink gyakorta szabados viselkedésére, hivalkodó gőgjére, az ujjvastagságú aranyláncokra a nyakukban, s jellegzetes vonzalmukra a drága autók iránt. Láthatóan erőn felül hajszoljuk a luxust, miközben életünk európai mércével mérve anyagi és lelki vonatkozásban egyaránt nyomorúságosnak mondható.

A szomszéd kislány minap egy tábla csokoládét kapott ajándékba a vendégektől. A nyitott erkélyajtón át jól hallható volt az anyuka kommentárja a látogatók távozása után: „A svájci csokoládé jobb, mint a Magyarországon gyártott.” Egyértelmű volt, hogy az anyuka nem a vendég ajándékát akarta szapulni megjegyzésével, egyszerűen állandóan munkál bennünk a kényszer, hogy bármi áron ragaszkodjunk az elképzeléseink szerinti legdrágábbhoz, legkiválóbbhoz, lett légyen szó akár csokoládéról, akár luxusautóról. Tőlünk nyugatabbra ez némileg másként van.

Vegyük például egy nyíregyházi barátom esetét. Családjával tetszetős kétszintes házban élnek a kertvárosban, a megépítéséhez azonban az állam által támogatott kedvezményes otthonteremtési hitelt vettek igénybe, s igen jelentős mennyiségű épületbontásból származó anyagot használtak fel, a rokonok bérmentes munkáját nem is említve. A családban egyedül az apa teljes értékű kereső, az anya a négy gyermek nevelése miatt csak részmunkaidőben dolgozik, mindent összevetve átlagos jövedelműeknek mondhatók. Mégis, a különféle kereskedelmi akcióknak, árleszállításoknak és a vásárlási hitel intézményének köszönhetően idővel minden szükségessel felszerelték-berendezték a családi fészket. Az apa munkahelyén beiskolázási támogatást kapott a gyermekei után, s a cég ruhavásárlási támogatást is biztosít, mert fontosnak tartja alkalmazottai mértéktartó megjelenését. A napi beszerzések és a hiteltörlesztés mellett így még arra is telik a családi büdzséből, hogy nyáron kiruccanjanak az adriai tengerpartra.

Mondhatnánk, a jelenkori európai életmodell alapja a hitelbe élés, valamint az állam gondoskodó szociális rendszere. Azonban ennél is fontosabb tanulság, hogy tőlünk nyugatabbra az ember nem kényszerül minden energiáját az otthon, a státuszszimbólumnak tekintett ingóságok megszerzésére fordítani, jut ideje és energiája kikapcsolódni, utazni, művelődni, egyszóval: Élni.

Ukrajnában, de Kárpátalján is hajlamosak vagyunk kőbe, betonba, drága autóba, plazmatévébe ölni évek munkáját és energiáját, mert úgy képzeljük, hogy ez az alapja az emberhez méltó életnek. (Talán azért, mert korábban oly sokáig megfosztottak bennünket annak lehetőségétől, hogy megtervezzük a saját életünket?) Nem ritkaság az olyan falu mifelénk, amelynek főutcáját kétemeletes ízléstelen családi házkolosszusok szegélyezik – minél nagyobbak, minél giccsesebbek, annál jobb. A paloták mögé azonban rendre úgynevezett nyári konyhát építenek tulajdonosaik – néhány kisebb, szerényen berendezett helyiséget –, ahol a család tulajdonképpen az életét éli, hogy ne kopjon a vendégek szemének szánt palota, hogy télen ne kelljen fűteni azt az irdatlan monstrumot, s mert valójában képtelenek a megszokott életüket élni azokban a fényes hodályokban. Mert miközben gürcölünk, hogy meglegyen a kacsalábon forgó palotára való, nem tanuljuk meg végiggondolni, hogy mi a valóban fontos az életben; vagy egyszerűen nem jut már rá időnk. Csak mire előteremtjük az olasz csempére valót, derül ki, hogy nincs ízlésünk kiválasztani, melyik kárpit illene hozzá, sőt néha még azt sem vesszük észre, hogy jobban járnánk, ha más ízlésére hagyatkoznánk a sajátunk helyett.

Amikor erőfeszítéseink ily módon kárba veszni látszanak, sokszor a gyerekek mérik ránk a végső csapást. Miután felnőttek, kirepülnek az ízlésficamos családi fészekből, s jó esetben néhanapján visszatérnek a szüleiket meglátogatni, bár kényelmetlenül érzik magukat a lilára festett falak között. Rossz esetben végérvényesen megfeledkeznek a szüleikről, mert szégyellik a ház előtti kerti törpéket a barátaik, ismerőseik előtt.

Amikor kifejtettem ezt az egyébként nem túl eredeti gondolatmenetet egyik budapesti ismerősömnek, aki maga is Kárpátaljáról „menekült” át Európába, megkért, hogy ha megírom a témát, ne Magyarországgal példálózzak egyfolytában. Szerinte Magyarországra ugyan a rendszerváltás óta valóban beszivárgott az újfajta, hitelen, szubvención és kedvezményeken alapuló életforma, az európai modellnek van azonban néhány további eleme – ha tetszik, lebutítva: az úgynevezett protestáns etika –, amelyek csak igen lassan eresztenek gyökeret az egykor vasfüggönnyel elzárt területeken.

Az embernek ugyanis fel kell tennie magának a kérdést, mitől függ, hogy mit és mennyit fogyaszt? Annyit-e és olyat, amennyire és amilyenre valóban szüksége és megalapozott igénye van, vagy amennyit a pénztárcája megenged? Ez a kérdés univerzális, mert szegényebbekre és gazdagabbakra egyaránt vonatkozik. És végül, ha sikerült kiszabadulnunk a beton várkastélyok és plazmatévék vonzásából, arra a kérdésre is választ kellene találnunk, hogy amennyiben elvetjük az értelmetlen túlfogyasztást, mi marad az igazi cél, amelyért érdemes dolgozni, megtakarítani?

Nyugaton, ahol az élet immár évszázadok óta csordogál a maga jól bejáratott szabályai szerint, az emberek rendszerint akkora házat építenek, amilyenre szükségük van, s autót is aszerint választanak, hogy milyen célt szolgál majd – mindenben ismerik a mértéket. Az ukrajnaiak éppen azért tűnnek ki a tömegből, bárhol járnak is Európában, mert nem érzékelik, hogy mi az „elég”. A nyugatiak ritka kivételektől eltekintve csak akkor vesznek méregdrága autókat, ha szükséges, például mert a vállalatuk tekintélyét hangsúlyozzák ezzel, míg az ukrajnaiak azért, hogy kitűnjenek a környezetükből.

Budapesti ismerősöm maga nevelte lányát, aki tehetséges diáknak bizonyult, így hitelt vett fel, hogy a szőkeség az egyik angliai egyetemen folytathassa a tanulmányait. Azóta sok év telt el. Ismerősöm még mindig törleszti a kölcsönt, de nem bánja: a lány ma már az egyik legnagyobb magyarországi vállalatnál dolgozik magas beosztásban. A „gyerek” sokkal többet keres havonta, mint amennyi annak idején a féléves tandíja volt. Az apának egy szavába kerülne, hogy a lány törlessze a hitel maradékát, de nem teszi, csak büszkén mosolyog, ha szóba kerülnek a ma harminc felé járó „gyerek” sikerei. Elmesélte, hogy a lánya megtakarított pénzét részvényekbe fekteti, tőzsdézik. Úgy képzelem, valahogy így alapozódhatott meg annak idején, a kapitalizmus hajnalán a polgári családok tőkéje, amely hosszú távon biztosítani képes az emberhez méltó életet.

(zzz/Korreszpondent)