Zöldhagyma
A történetet a lánya mesélte el. Több évvel Béci bácsi halála után. Nincs benne semmi különös. De semmi különösségében is valahogy megrendítő. Az elmúlás és az élni akarás kettőssége. A már végső lemondás és a még utolsó leheletig élni akarás kettőssége…
„Csupán” egy hónapja, hogy gyűlölni kezdte, akár a költő az „ágyban, párnák közt halni meg” világát. Talán olyan ez, amikor a szövőszékbe berakják az orsóra feltekert fonalat, de az ülőkére nem telepszik senki, az orsó, a színek vagy színtelenségek maguktól elindulnak, s láthatatlan erő mozgatja meg a facsigolyákat és eresztékeket… Meglódítja, hogy aztán néhány perc múlva leállítsa és ilyenkor a szőttesben kusza ábrák tobzódnak…
…Béci bácsi az ágyon, ezen a furcsa szövőszéken élete utolsó szálait próbálta valamilyen egésszé, de legalább is még megfejthető torzóvá összegondolni.
Lánya ápolja. Ő maga is már sokszor cserélte másra a hajfedőt. S nem a házért, a vagyonért, tényleg nem, hanem csupán az… az édesapáért. Aki, amikor az anya meghalt, fél, mit fél! Egész világgal dacolva, szembemenve, nem aljas módon, csak keményen – „tökösen” mondanák a maiak, de talán a régebbiek is – megmutatja, ő nemcsak férfi, apa is!
…Béci bácsi az ágyon, feltápászkodni se bír. Január van. Künn fehéres-sárgás hó veri a csatornákat. A lány tisztába teszi az öreget, hetvennyolc éve alá frissen vasalt lepedőt is tesz, mikor az apja megszólal:
– Szeretnék…
– Mit, édesapám?
– Szeretnék… Egy nagy karéj zsíros kenyeret. Zöldhagymával. Nem a télire megnőttekkel. Olyan, új friss zölddel… Nagyon szeretnék…
Lánya telefonál a férjének. Január van. De nem gond. Közel a város, kocsival néhány lehetnyire. Új élelmiszer-áruházak. Szupermarketek. Ma mindegyikben van már ilyen primőr. Újhagyma. Csak éppen most nincs. „Holnap jön az új tétel. Holnapután nézzen be, biztos lesz” – így a válasz.
Csüggedten térnek haza. Aztán a lánynak eszébe jut: kegyes csalás – néhány öreghagyma zölden csírázik a délre nyíló ablak párkányán.
Szelet rozskenyér, vastagon zsír, s rá, mert könnyek szórják a haldokló hagyma keserű-rágós becsapott hajtásait, csipetnyi piros paprika is.
– Köszönöm, ez nagyon finom! Köszönöm – rebegi Béci bácsi.
Két harapás után félrebillen a feje. De akkor is keményen markolja az utoljára kezébe kapott kedvenc eledelt, amikor már megállnak a szövőszék kerekének küllői, s amikor az ágya előtt nyújtózkodó rongypokrócra „kegyvesztetten” peregnek le a januári „zöldhagyma”-karikák…
Gerzsenyi András
